Vágvölgyi B. András: Előszél

Olvasom, hogy valamelyik fideszes vagy jobbikos kelet-magyarországi önkormányzat az „antikolonializmus” és az imperializmusellenes harc jegyében kilépett, ha szimbolikusan is, az Európai Unióból. Azt már csak én gondolom hozzá a dologhoz, hogy a Bölcs Vezető a hír hallatán elkezdte fontolgatni a szabadságharcos végvári önkormányzatoknak osztogatható Thököly Imre Nagydíj – költségeit az azerbajdzsáni szovjet szocialista vilajet nagy népi hurálja állná, felelős: Szijjártó – megalapítását, melynek Budaházy Györgyről elnevezett félholdját a csillaggal a legelső, az őskuruc önkormányzat kapná. Hallelúja!

Utálatos emlékek egy viharos órán. Sorban állni vízumért a Lendvay utcai francia legátuson, felmenni a Nógrádira az NSZK-ért, hollandért az Abonyiba, a britet nem is biztos, hogy megadják. Régebben az innen nyugati irányban történő elmozgás nem kis szervezőmunkát igényelt, egyetemi KISZ (ha tag az ember, ha nem) vagy munkahelyi személyzetis stemplije szükséges a kiutazási engedélyhez, meghívólevél, ha nem csak a háromévente esedékes „turistával” közlekedne külföldre a munkavállaló; a rendszer vége felé persze fellazulás, utaztam én Hollandiába arab valutaüzértől szerzett egyiptomi meghívóval: mert az élet élt, és élni akart.

Ha már Egyiptom. Az „arab tavaszos” gonzo-kirándulás elmaradt a személyi feltételek későn kiderülő hiányossága miatt, így is sikerült persze látni a Tahrír teret, ami nem sokban különbözik a Moszkva tértől, talán csak annyiban, hogy koszosabb és nem járja a négyes-hatos. Mubarak bukása óta stagnál a turizmus, ami a Szuezi-csatorna mellett a legjelentősebb bevétele a legnagyobb arab országnak – azt olvasom: Kairó egyszerre Manhattan és Hollywood a többi araboknak; ez sokat elmond, kicsit örülök, hogy afféle nyugatiként nekem lehet Manhattan a Manhattan, és Hollywood a Hollywood. Na de panaszra nincs ok, anno Hollandia miatt elmaradt Egyiptom, kétnapnyi látnivaló azért csak van, a másik két napban meg a hobbitok történelméről olvasok egy tetőteraszi szálláson. Mert Etiópia történelme nagyban emlékeztet Tolkien folyamára, A Gyűrűk Urára – ősi, súlyos és ismeretlen –, és ki lenne képes különbséget tenni Gondor és Gondar, Mordor és Afar, Minhiriath és Welo, vagy Shewa, vagy Oromo között? És akkor Debre Diwáról és Lalibeláról nem is szólottam, pedig utóbbi városban nagy vörös sziklákba vájják a templomokat talán már az időszámításunk szerinti 341. óta, mióta Etiópia felvette a judeo-kereszténységet. Varázsos mesevilág, ahol az utolsó császárt, Júda utolsó Oroszlánját (Hailé Szelasszié) megbuktatása idején (1974) a megbuktató, majd később kifejlett és tömeggyilkos szovjet-keletnémet-kubai szponzoráltságú diktatúrát kiépítő fiatal katonatisztek a császári Mercedes limuzin helyett egy bogárhátú Volkswagen hátsó ülésére ültették, s úgy vittek körbe a városban az agg államfőt, hadd lássa a nép, hogy egy hosszú történelmi korszak véget ért. Aztán persze orvul meg is gyilkolták, sicher was sicher, de az már egy másik nap történt.

Az Egyptair járata Kairóból Addis Ababába éjfél előtt indul, éjjel háromkor már ott is van (román időzóna), alig hosszabb egy Budapest–Londonnál. A reptér minimál, sötét van, és Fock Jenő öltönyét juttatja az eszembe. Valamikor a kilencvenes évek végén egyszer a Törökvész úti CBA-ban vásároltam, és a pénztár előtt arra lettem figyelmes, hogy az első magyar kádárista reformminiszterelnök áll előttem a sorban. Kosarában tizenöt deka parizer, négy kifli, két üveg sör, majd mikor már kicsudálkoztam magam, hogy milyen alacsony is az „új mechanizmus” atyja, észrevettem, hogy barnás káderöltönye lapockatájt valószínűleg feslésnek indult a varrásnál korábban, és azt valaki, jó eséllyel Fock Jenőné, összefércelte. Nem varrónő vagy ruhaklinika, hanem egy amatőr, széles mozdulatokkal, és mint Móra novellisztikájában: foltos lehetsz, de rongyos nem. „Tisztes szegénység”, azt hiszem, ez a szókapcsolat, amit a hajdani magyar miniszterelnök és a Bole International Airport vonatkozásában helyénvaló alkalmazni. Üres, sötét, hűvös, sorban állunk a vizuálkollégával a vízumosztó konyhaasztalnál. Egy férfi és két asszony amhara betűkkel, tintaceruzával jegyzetel egy nagykönyvben, indigóval, hogy másolat is maradjon. Mi türelmesen álljuk a sort, bordó bőrű európai uniós útlevelünkben már bekészítve a húszdolláros bankó, a vízum ára. Nyugodtak vagyunk, az ügyintézés lassú, mindhármukon át kell menni a beutazni vágyónak, szöszmötölnek, olykor megnyalják a tintaceruzát, mi az imént látott kedves mosolyú harmincas etióp férfin merengünk, aki szürke VOR-öltönyében hosszan hezitált a mozgólépcsőre lépés előtt, bizonytalan mozdulattal lépett rá és az arckifejezéséből ítélve a Sátán létezésének újabb cáfolhatatlan bizonyítékát látta az eszközben. A kék dzsekis férfi furcsálkodva forgatja bordó bőrű EU-s útlevelünket, és megkérdi, mit jelent az „útlevél” szó. „Passport” mondjuk vidáman, „Hungary, European Union, you know”. 37 ország, mondja, 37 ország állampolgárai vehetik meg a vízumot a reptéren, nézzem, itt a lista. Argentínával kezdődik, az USA-val végződik, visegrádi barátaink (Szlovákia, Cseh- és Lengyelország) mind rajta, talán Románia is, erre nem esküszöm, viszont felvidít, hogy olyasmi írógéppel írták a betű alapján ezt a listát, mint amilyen nagyapám Remingtonja volt. A mosoly végleg lefagy az arcunkról, mikor már nem csak ők hárman mondják, hogy ezzel a passzussal ide ugyan be nem lépünk, de már egy kisfőnök is jön, kezében két, golyóstollal kitöltött beszállókártya ugyanarra az Egyptair járatra, amivel jöttünk. Hápogunk, megemeljük a hangunkat, jogorvoslat, diplomácia képviselet, kint várnak az előcsarnokban; mi lesz a csomagunkkal? Ránézek a mobilomra, „Üdvözöljük Etiópiában, hívásindítás 768 Ft/p”, einstandolom az egyik helyi erő telefonját, felhívom a kint várakozó fixert: „baj van”. Rendőrrel fenyegetőznek, egymásra nézünk a vizuálkollégával: nyilván a kitoloncolást is meg kellett tapasztalni egyszer. Az egyiptomi légimarsall akkora, mint egy háromajtós szekrény, kopasz és nem tűri az ellentmondást. Útleveleink végig a belső zsebében, Kairóig. Itt kedves a magyar követség, egy óra múlva visszahívnak: az etióp kollégák Kairóban nem adnak nekünk vízumot, mert nekünk Bécsben kell azt megkapnunk. A követségi kartárs persze megenged magának némi pedagogikus hangütést, mikor az angol nyelvű útikönyvre hivatkozom, miszerint az USA, Kanada, Ausztrália, az új-zélandi Hobbitland, valamint a szintén meseszerű EU állampolgárai reptéren vett vízummal utazhatnak Etiópiába. Na, nézzem csak meg a Külügyminisztérium honlapját, az mit mond. Ahogy megnéztem korábban, megnézem most is: „Etiópia: Beutazási feltételek: Magyar állampolgár vízum birtokában, megfelelő anyagi fedezet felmutatásával utazhat be Etiópiába. A vízum az esetleges kényelmetlenségek elkerülése érdekében ajánlatos még a kiutazás előtt beszerezni, de az országba való megérkezéskor a repülőtéren is felvehető. Etiópia Magyarországon akkreditált, vízum kiadására jogosult nagykövetsége Bécsben található. Cím: 1030 Bécs, Zaunergasse 1–3. Stiege 1.” Bebuktuk, oké, valamiért biztos így kellett ennek lennie.

Amiért viszont ezt az egészet itt elmondtam, az az, hogy ha sok lesz Magyarországon a Thököly Imre nagydíjas település, megtetszik a Bölcs Vezetőnek a paroxizmusig fokozott önállóság ideája vagy a hetes cikkely is beüt és konzekvensen végigviszik Brüsszelben, akkor sokakban lesz majd meg ez az afrikai reptéri érzés és hangulat – hogy az országok egy elit köréből kikerültünk –, mert talán majd még etióp beutazási engedélyért is vízummal megyünk a labanc Bécsbe, pedig oda már Fock Jenő idejében sem kellett az ilyesmi.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!