2005-öt írtunk, június volt, és Könyvhét, akkor jelent meg második, bővített kiadásban öt év előtti sikerkönyvem, a Tokyo Underground – mint ahogy most jelent meg végre harmadszorra is –, talán ezért is jutott eszembe ez a régi történet. Meg talán másért.
A lényeg, hogy az akkori kiadó bulis könyvfesztet organizált a Király utcába, a Kuplung nevű helyre, zenével és felolvasással, talán divatbemutató és/vagy performance is volt, erre már nem emlékszem pontosan. Én voltam az utolsó felolvasó, pulpitusnál álltam, előttem több száz főnyi hallgatóság, ha jól emlékszem a japánná lett amerikai író, Lafcadio Hearn filmtudományi iniciációjáról szóló novellámat olvastam éppen fel ilyenkor szokásos kanárisárga baseballsapkámban, és nagy piros kabriókkal pöttyözött ízléses hawaii ingemben, mikor a periférikus látásommal vagy talán csak megérzés alapján észleltem a tömegben régi barátomat, a szociológust, akit az est során eddig nem fedeztem fel a helyszínen. „Nabazmeg” – gondoltam magamban, mikor éppen Koizumi Yakumo – mert ez lett Hearn japán neve a megelőző századfordulón – rácsodálkozásáról olvastam fel, melyet a kamera és a vetítő, a másodpercenkénti 24 állóképből mozgóképet gyártó emberi agy kapcsán érzett, és a japán némafilm különlegességéről, a gyöngyvászon mögött ülő helyszíni narrátorról, a benshiről. „Ez képes, és álruhás Mátyás királynak magával hozta a főnökét is!” Barátom ugyanis ebben az időben miniszterelnöki tanácsadó volt, hungaro-Anthony Giddens aspiráns, sokat lógott együtt Gyurcsánnyal. Befejeztem a felolvasást, kasszíroztam a szórványos tapsot, lekászálódtam a pódiumról, megkezdtem hoszszú menetelésemet az összeszorult tömegben, a bárpult felé vettem az irányt, mikori s két amerikai diáklány haladt el mellettem, óhatatlanul is hallottam a beszélgetésüket: yeah, yeah, I’m tellin’ ya, this guy is the fuckin’ prime minister of this country. Na, mondom D., hát lehoztad!
Hónom alatt a Tokyo Undergounddal éppen eljutottam az italom megrendeléséig, mikor izgatott lihegéssel, mely amúgy is jellemezte, a nyakamba zuhant a barátom, hogy „hellóka, gyere gyorsan, itt van Feri, átmegyünk valahová dumálni egy kicsit”. Nem tudom, ki hogy van vele, tudok róla persze, vannak olyan egyedek, akik éveket adnának az életükből, hogy az éppen regnáló miniszterelnökkel lássák őket együtt nyilvánosan, az itt rendelkezésre álló terjedelem nem engedi a hosszú lista közlését, mindenesetre én nem tartozom közéjük. De hát ráncigál, és régi viszonyban is vagyunk mi ketten, ennyit megtehetek érte. Átmentünk a Liszt Ferenc térre, az első teraszon leültünk, és barátom, mint egy konferencia-moderátor előadta, hogy itt egy remek lehetőség, hazánk momentán legpotensebb emberének előadhatjuk, mi volna az éppen aktuális nemzethalál-víziónk vagy éppen honderűnk forrása, mit gondolunk ez idő tájt arról, hogy „kardélen táncol az ország hajója” – miként azt a hasonló állást egykor sajnálatosan betöltött vitéz jákfai Gömbös Gyula oly lucidus elmeéllel állapított meg e szavakkal bő hetven évvel korábban.
Szomorúan tapasztaltam, hogy mindenki komolyan vette a felkérést, a hétvégi forgatagban, mojitókkal a kézben a féltucatnyi társaság reklámszakemberestül, kultúrdiplomatástul nemzetmentő javaslatokat kezdett improvizálni. Ám amikor az épitészetkritikus szintén a társaságban lévő – amúgy helyes-kedves – exbarátnőjére esett a sor, aki amúgy egy bulvárlap szerkesztője volt ez idő tájt, hymenhírek és bugyisztorik specialistája, s elkezdett vérkomolyan az adórendszer reformjának szükségességéről részletekbe menően értekezni, akkor azt éreztem, ez a szituáció valóban a pokol maga. Mélybugyor! Mikor rám került a megszólalás sora, belém bújt hát az amúgy is ott élő kisördög, a groteszk helyzetben azt találtam mondani: „Feri! Neked ez most hatalmadban áll: tiltasd be Magyarországon a labdarúgást!”
Mindenki úgy nézett rám, mint egy hülyére. Pedig. Pedig a hirtelen jött ötlet visszatekintve jó javaslatnak tűnik. Az év végéhez közeledve elemzéseket olvasok, ennyi futballberuházás itt, amannyi ott, célunk, mint hósipkás csúcs, határ a csillagos ég, és a Nurszultan Nazarbajev elnök által erős kézzel kontrollált, tehát jól szerkesztett asztanai (Kazahsztán) köztelevízióban meghirdették a „meccsen legjobban szotyolahéjat köpködő miniszterelnökök” világvetélkedőjét, s nekünk ott, Turánból elszármazott magyarkáknak erősek az esélyeink.
Azok közé tartozom, akik négyévente egy hónapot, a világbajnokság idejét szánják a focira. (Az utóbbi időben annyiban módosult, manapság már Eb-t is nézek, sőt olykor becsúszhat az Afrika- vagy a Libertadores-kupa is.) Magyar meccset viszont 1986 óta nem, Irapuato (Szovjetunió ellen 0-6) kisemmizett. Egy 8-1-es hollandiai vereség – mindamellett, hogy nem nézem –, csak business as usual. Olvasom, hogy az NB I utolsó fordulójának nézettsége éppcsak meghaladta a másfél ezret, és mint Hegyi Iván írta a minap a Népszabadságban („Fuccsball”, dec. 9.): „hiába tartják az állami tévé műsorán az NB I-et, a megannyi közvetített mérkőzés korántsem vált közüggyé: olykor már az az ember érzése, hogy néhány, a valóságos labdarúgó-fejleményekről konzekvensen tudomást sem vevő riporter magánügyévé hervadt. (…) ahogyan a magyarokat elszomorító gólok záporoznak, úgy zúdulnak a forintok tízmilliárdjai a hazai fuccsballba.”
Ha a következő miniszterelnök, legyen az bárki, aki előretör ezen a jópofa miniszterelnök-castingon, kellő eltökéltséggel kívánja majd felszámolni azt a feudálszocialista kurultájt, amiben ma élünk, akkor az NB I köztelevíziós közvetítéseinek leállítása, a stadionépítések által okozott rombolás helyrehozatala mellett az első osztály határozott idejű szüneteltetése és az ún. „válogatott” megalázó nemzetközi bukdácsolásának feltartóztatása, s a pénz hasznosabb célokra fordítása lehet, segítene. Mint ahogy az undergroundba vonulás is segít, edzi a testet, építi lelket, fokozza az ambíciókat. Amiről ma, sporton kívül is, annyian beszélhetünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!