Nehéz megérteni, miért hagyják a népek – nemzetek, országok –, hogy leigázzák őket. Miért tűrték a kisebbségek a hátrányos helyzetet, az elkülönítést, a gettót, a marhavagonokba terelést, a lágereket, a megsemmisítést.
Elvégre mindig létszámfölényben voltak az áldozatok tömegei az őrökkel, smasszerokkal, kísérő osztagokkal szemben.
Jó, jó, emezeknél volt néhány puska.
De amikor tucatnyi nyilas kísért – például – a Duna-partra háromszáz zsidót, hogy belőjék őket a vízbe, ha tucatnyi férfi lerohanja őket és tegyük föl, olyan pechesek, hogy mindannyiukat eltalálják, ők meghaltak volna, de a következő tizenegy már lefegyverezheti azokat a (többnyire botcsinálta) katonákat, akiknek idejük se lett volna újra tölteni a flintákat. Vagyis a számtani eredmény így alakul: 300-12: megúszta volna 288.
Most pedig elmesélem, miért esélyesebbek a diktatúrák a fönti példát előállító józan észnél.
Történt, hogy távoli szigetről készültünk hazafelé. Kiértünk a reptérre időben. Végigálltuk a hosszú sort az ide-oda kanyargó kordonok között. Föladtuk a bőröndöt, majd a tranzitzónában várakoztunk tovább. Feleannyi ülőhely volt, mint ahány utas. Visszagondolva érdekesnek találom, hogy emiatt sem zúgolódott senki. Hagytuk, hogy az idősebbek letelepedjenek. Az egészen fiatalok a nagyalakú padlócsempéken térdeltek vagy törökültek, a többiek tipródtak, üvegfalat támasztva, vagy csak úgy. Időnk vánszorgott, ólomlábakon, ahogyan mondani szokás. Az elektromos órára pillantva sejtettük, késés lesz, de erről semmiféle információt nem kaptunk, akkor sem, ha a pult mögötti légikísérőt kérdezgettük. A fejét rázta, nem tudja.
Amikor az indulás tervezett idejét hatvan perccel túlhaladta a kövérebbik mutató, enyhe lázadás hangulata vett rajtunk erőt. Többen zajosan adtak hangot nemtetszésüknek, mások őz módjára támadták verbálisan a stewardesst, ő azonban közönyösen állta a rohamokat. Kilencven perccel a menetrendi adatot követően végre engedni kezdték a tömeget át a kapun, az úti okmányok alapos ellenőrzésével. Lépcsőházba jutottunk, mely a reptér betonplaccára vezetett. Itt összetorlódtunk. Se előre, se hátra. A hangulat kezdett lincselősre váltani. A sorstársak jobb híján egymással veszekedtek. A gyerekek hisztiztek, a kisebbek sírtak. Hiába, nem tudtuk, miért kell várnunk, és senkitől sem kérhettünk felvilágosítást vagy segítséget.
Majdnem egy óra hosszáig rostokoltunk. Sokan panaszkodtak szomjúságról.
Én a magam részéről közel álltam ahhoz, hogy bepisiljek. Kétségbeestem, fogam csikorgattam. A reménytelenség szúrós érzése uralma alá hajtott bennünket.
Már kezdtünk beletörődni, hogy itt fogunk megöregedni, amikor lassan továbbengedtek. Benyomakodhattunk két autóbuszba. Záródtak az ajtók. Azután vártunk, még szorosabb testi közelségben.
Patakzott az izzadtság, sziszegtek a káromkodások. Változatlanul senki nem mutatkozott, aki elmondhatta volna, miért nem indulnak a régimódi társas járművek.
Nem akartam hinni az órámnak: újabb negyvenöt perc múlott el. Annak a végén a kövér sofőr, anélkül, hogy hátrapillantott volna, kinyitotta az ajtókat.
Visszasereglettünk a lépcsőházba, s föl a tranzitba. Itt ugyanaz a légikísérő a legagresszívabb utasoknak azt mondta, kis technikai probléma. Semmi egyebet nem lehetett kihúzni belőle.
Sietős léptekkel kerestem föl a vécét.
E szempontból megnyugodva tértem vissza sorstársaim közé, ahol arról értesültem, hogy állítólag a repülő egyik motorjának hibája miatt nem indulhatunk. A rossz tudása is jobb a bizonytalanságnál.
A lincshangulat lanyhult.
A csüggeteg tömeg már alig állt a lábán, idősebbek is a kövezetre hanyatlottak.
A történet folytatása kevésbé érdekes (idővel vissza a buszokba, majd a gép fedélzetén újabb egyórás érthetetlen várakozás, aztán meglepetésszerű leszállás az útba alig eső Marseille városában), mint a tapasztalat: a bizonytalanságban – aggodalomban, félelemben – tartás fokozatosan elbátortalanít, s a lázongás átadja helyét a letargiának. Abban az állapotban jogainkról megfeledkezünk, ember voltunk háttérbe szorul, és annyira kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, hogy szinte bármit megtehetnek velünk.
Ha kis történetünk tanulságát jó erősen agyunkba vésnénk, talán könnyebb volna emelt fővel élnünk. Jogilag és erkölcsileg megfelelő módon ellenállnunk. Tiltakoznunk. Magunkat kimentenünk a tehetetlenség hamis illúziójából. Mert valamit mindig tehetünk személyiségünk és sorstársaink érdekében.
Legfőbb fegyverünk mégiscsak az összefogás, illetve a szolidaritás.
Mit tehettek volna másképpen a tanmese szenvedő alanyai? Egyet biztosan. Odafigyelhettek volna egymásra. Megkérdezhették volna állásszomszédjuktól, tehetnek-e érte valamit. Testvériesen osztozhattak volna élelmiszeren, innivalón, papír zsebkendőn, s legfőképpen az együttérzésen. Amely a közös erő alapforrása.
Akiknek szemeik vagynak, látják. Akiknek füleik vannak, hallják. Akik értelmesnek látják, terjesztik, ha másképp nem, szájról szájra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
