A férfi, akinek a gyónása ez, senkinek nem merné elmesélni. Megírjuk helyette, mindeneknek épülésére.
A mostanában kevésbé szokatlan idős édesapák egyike ő, akik második (sokadik) házasságukban sem nyughatnak, bőszen fajfenntartanak, mintha azt hinnék, ettől tovább élnek. Sovány mentségük, hogy fiatal asszonyaik óhajtanak gyereket, bízva talán abban, hogy az utódok jövője szempontjából a férj hátralevő éveinél fontosabb a pénztárcája vastagsága.
A férfit ötvenes évei elején ajándékozta meg a sors – a második asszony – két fiúcskával. Az újabb váláskor hősünk megfogadta, a két emberkére áldozza idejét, pénzét, szívét, lelkét, olyan mértékben, ahogyan az elkülönült asszony engedi. Hamar kialakult a rendszer: heti egy hétköznap és éjszaka, meg minden második hétvégén lehet együtt a fiaival, és igen sokat a nyári s egyéb szünetekben. Ez többszörösen meghaladta azt, amit a bíró ítélete előírt, hálás volt az exének.
Mikor már beletörődött, hogy ez lesz a fő teendője a sírig, összeismerkedett egy nővel. Még a volt feleségnél is fiatalabbal. Bajok lesznek ebből, nagy bajok, gondolta. (Kiderült, a nő is így érzett.) Sokáig ez tartotta vissza attól, hogy elhiggye, lehet közös jövőjük. Meg az, hogy az édes, okos, szép és pengeagyú nő természetesen férjre, gyerekre, családra vágyott. A férfi még nem volt túl a válás traumáján, továbbá túlontúl öregnek tartotta magát, nagyképűsködött: ha ezt szeretnéd, inkább keress magadnak valaki mást. A nő nem volt hülye, tudta, hogy le kéne lépnie. De addigra már nagyon szerették egymást. A nő mindent elkövetett, hogy magához láncolja a férfit, hozzáment volna, ha az megkéri.
Hősünk elbizonytalanodott. Megijedt. Igyekezett néhány lépés távolságba húzódni. Néhányszor félrelépett, ma már biztosra veszi, a tudatalattija fejezte ki így a rémületét attól, hogy harmadszor is kezdődjék elölről az… egész.
Már mindegy. Évek múltak, s amikorra rájött, hogy ezzel a nővel szeretné leélni hátralévő életét, kerül, amibe kerül, már szakítottak. Hiába vánszorognak a hónapok, élesebben fáj, mint az első órában. Adott napon nála voltak a fiai, indult a bevált rutin, értük ment az iskolába, aztán a (még a munkahelyén dolgozó) anyjuk lakásához vitte őket, a kocsiban várt, míg a srácok fönt berakták a táskájukba a holnapi tankönyveket és füzeteket. Aztán irány a férfi háza, játék, közös tanulás, vacsora, fürdés, még kis duma, villanyoltás. Rakott krumplit készített, éppen a főtt krumplit szeletelte. De nem figyelt oda, fejében a nő főzött éppen, azt is olyan nettül csinálta, ha hámozott, maga mellé rakta a szemetesvödröt a konyhaasztalnál. Mindig azon a széken ült, amelyen azóta ő.
A kés hegye besiklott a bal mutatóujjába – kevés híján levágta. Felordított. Mi baj, kérdezték a gyerekek a nappaliból kórusban. Semmi! – szalvétába tekerte, majd még egybe, remélte, a bő vérzés abbamarad, mire a fiúk észrevennék. (De nem.) Befőzőgumival elszorította. Lüktetett az alsó két perc, mintha fölrobbanni készülnének.
Ették a rakott krumplit. Szőke kisfia szeles mozdulattal felborított egy nagy pohár tejet. Úszott az étel, az asztal, a két srác inge, nadrágja, zoknija, papucsa, zúdult a padlócsempékre négy irányból. A férfiból kitört elrontott élete minden feszültsége, torkaszakadtából ordított: MÉR NEM TUDSZ VIGYÁZNI?! MÉR NEM FIGYELSZ ODA A VILÁGRA, AMELYBEN ÉLSZ?! MA VOLT TAKARÍTÁS!! TŰNJ A SZEMEM ELŐL!! NEE, ÜLJ VISSZA, TELECSURGATOD AZ EGÉSZ LAKÁST!!!
Látta a két fia szemében a rémületet – közeli ismerősét. Ettől lehiggadt. Hozott új ruhát, kérte, dobják a rajtuk lévőt a padlóra, letörölte a fiai lábát konyharuhával. A fürdőszobába küldte őket, eresszék meg a vizet a kádban. Söprögette a tejet a lapátra. Amikor a nagyjával végzett, megszabadult átázott papucsától, loholt a gyerekek után. Már ültek a negyedig telt kádban némán, zubogott a víz. Átölelte mind a kettőt, adott puszikat, szoros ölelést. Bocsánatot kért négyszer-ötször.
A férfi aztán bevégezte a takarítást, többször fölmosott. Meztelen talpa csúszott a kövön. Vészesen reszketett a keze. Kinyitott egy üveg vörösbort, noha szinte soha nem ivott. Amikor tölteni próbált, a palack nyakával lelökte a kristálypoharat a pultról, utánakapott, az üveg kicsusszant nedves ujjai közül, robbant a padlócsempén, mint a bomba, tartalma szertefröccsent, mint a friss vér. Te szerencsétlen, mondta rekedten. Kezdhette újra. Cserepek összeszedése, söprögetés, fölmosások. Folyamatosan átkozta önmagát, és azt a nőt – nem így fejezte ki magát.
Később elmondta a fiainak, hogy mi történt. Erre ők, kórusban: Bocsánat, papa.
Ettől sírva fakadt. Abbahagyta a néma átkozódást. Legyek inkább áldott, gondolta. És az a nő is. Legyen ÁLDOTT. Hiszen gyerekre vágyik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
