„Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom.” Mai időzetünk Szent Ágostontól való. Aki tud ennél pontosabbat, írjon levelet. R-mail az igazi. (R, mint Régimódi, azaz postaládába dobandó.) További kérdés, hogy életünk előrehaladtával, nagyjából az ötödik iksz után miért kezdünk egyre többet álmodni az e földön töltött időnk legelejéről? Fogalmam sincs, pedig már sokat gondolkodtam ezen.
Bizonyára kaphatunk tudományos választ a szakemberektől arról, hogy mikorra emlékezhetünk vissza. Természetesen nem ide tartoznak az olyan múltforgácsok, amelyek azért ragadtak idegrendszerünk vetítővásznára, mert annyiszor mesélték, mondjuk, a szüleink, vagy mert láttuk a családi fotóalbumban.
Egyik fiam határozottan állítja, tisztán emlékszik arra a másodpercre, amikor legelőször megpillantottuk egymást. Én is. De az én agyfilmem nem vitatható, már javakorabeli voltam. Ő viszont körülbelül húszperces. Nyikorgó fém zsúrkocsin tolta ki őt negyven másodperccel idősebb bátyjával együtt a klinika gyerekfőorvosa.
A zsúrkocsi tetején olyasféle átlátszó műanyag doboz állt, amilyenben a szüleim a kenyeret tartották, még az ötvenes években, talán ezért volt annak az alja vörös. Ebben a két grillcsirke méretű csecsemő egyike (a báty) szendergett, a másik viszont tágra nyílt szemmel nézett rám, miközben az orvos kézipumpa gumiharangját nyomogatta, pici fekete cső vitte a friss levegőt a fiam szájába.
Semmi baj, mondta a fehérköpenyes, volt egy kis légzési nehézsége őneki, de… – biztatóan mosolygott kackiás bajsza alatt. De rendben lesz, ugye? – szigorú voltam, mint egy osztályfőnök. Persze, válaszolta ő, s indult a zsúrkocsival a folyosón. Azt még csak ő tudta, hogy a PIC (Prenatal Intensive Care), az újszülöttek intenzív osztálya felé.
Na, és a fiam (tizenegy év után) meséli, ő emlékszik a műanyag dobozra, a pumpára, és arra, hogy amint fölfigyelt rám, arra gondolt, hogy rám bízhatja magát.
Jó kezdet atya-fiú kapcsolathoz, ugye? Nem tudom, merészeljem-e elhinni, hogy az ő pici agyvásznacskáján rögzült mindez. Vegyük hozzá a már említett megbízható szakemberek ama álláspontját, hogy a frissen született csecsemők még nem rendelkeznek a látás képességével. Persze nemcsak a szemünkkel látunk, hanem a bőrünkkel, sőt a lelkünkkel és a szívünkkel is. Ebbe most ne menjünk bele.
Érdekes, a negyven másodperc miatt bátynak tekinthető másik fiú semmi efféléről nem számol be, kifejezett kérdésre sem. Azért leszögezi, hogy immár ő is bízik bennem. Lehet-e igaz, amit az öcs állít? – nincs válasz. A sokat hivatkozott brit tudósokra kevésbé számítok, mint a lélek mérnökeire, az írókra. A mi foglalkozásunk az emlékezés, ki más tudhat erről nálunk többet?
Ideje volna hirdetni egy irodalmi pályázatot, meséljék el érdemes szerzők a legkorábbi emléküket, amelyről igazolni tudják (például tanúkkal), hogy nem hallomás vagy fotó alapján él bennük, és – ez még fontosabb –: nem szokásos munkamódszerükkel érlelték s párolták a valóság termésének magvaiból.
Elsőként nevezek be. Hiszik-e vagy sem, az én legelső emlékem abból az időszakból maradt a fejem raktárában, amikor még biztosan nem voltam kétéves. Az igazoló eljárásban hátrányt fogok szenvedni amiatt, hogy a koronatanúk – a szüleim – már nagyon régen meghaltak. Nővérem él és virul, ő azonban nem emlékszik erre az esetre (sem).
Történt az úgynevezett ötvenes évek legelején, hogy kortársaimhoz hasonlóan, üldögéltem kis bödönömön, kis és nagy dolgok ügyében. Szüleim ezt várták tőlem. Igyekeztem, ám eleinte ritkán bizonyultam sikeresnek. Nem zavart, hogy anyám zordan visszaparancsolt zöld műanyag trónusomra, ha annak kivehető öble üres maradt, szívesen időztem ott. Méreteimhez képest kényelmes volt a beosztása, alkarom a karfán nyugtattam, ábrándoztam szebb idők jöveteléről, melyek a szobatisztaságot és a magabiztos vécéhasználat képességét hozzák ajándékba. Akkor anyám végre örül majd nekem.
Egyetlen emlékszemcse sincs a birtokomban, amely azt jelezné, hogy úgy véltem, megbízhatom a két felügyeletemre kirendelt szolgálattévő személyben, akiket apunak és anyunak kellett szólítanom.
A legeslegelső hármas jelenetünk, amit fölidézhetek, a következőképpen zajlott. Este volt, a kislámpa sárga sugara vert aranysávot a sötétben. Nem túl fényeset, huszonötöset használtunk, mint majdnem mindenki akkoriban, a szocialista dolgozó nem pazarolja az állam szolgáltatta energiát. (Ez, ugye, későbbi tudás.) Én a bödönömön múlattam akkoriban még végtelennek tetsző időmet. Egy óvatlan pillanatban – hm, mitől óvatlan? nem tudom, így szoktuk mondani – jobb kezemmel benyúltam kissé fölemelt fenekem alá (mozgáskoordináció), hogy megvizsgáljam, honnan is várhatóak a nagyobb dolgok. Üregre vagy hasadékra számítottam, tekintettel arra, hogy mekkora szokott lenni a produktum. Legnagyobb csodálkozásomra a vágatot megtaláltam, de – összenőtt! Ezért megy olyan nehezen, gondoltam. Siklattam a mutatóujjam tovább, lefelé, míg pici lyukra bukkantam.
Megrémültem. Nem elég, hogy a vágat benőtt, alul egy seb lett! Az alábbi cérnahangú kiáltásra ragadtattam magam: Jaj, baj van, kilyukadt a senekem! (Hátsó fertályomat hívtam így egy darabig, félreértés folytán. A szüleim sokáig nem javították ki, tetszett nekik e gyerekszleng.)
Anyám ijedten szaladt oda, mi történt, édes Öcsikém? Már bőgtem, biztosra vettem, súlyos betegség lehet az, amitől kilyukad az ember seneke, végem van, meghalok. (Ekkor tájt hunyt el a nagyanyám, ott, a mi gyerekszobánkban, a nővérem ágyán. Azokra a hetekre kilakoltattak bennünket.)
Amikor női felügyelőm megértette, mit beszélek, kikacagott, ugyan, édes Öcsikém, ne beszélj marhaságot, mindenkinek lyukas a feneke! – magyarázta, mely célból. Nem hittem neki, már túl sokszor becsapott. Hívta a férfi felügyelőt, aki megerősítette a mondottakat. Nektek is? – kérdeztem. Nekünk is. Mutassátok meg!
Hiába erősködtem, nem mutatták.
Csoda, ha nem bíztam bennük?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
