Vámos Miklós: Blanc - Töredelmes vallomás

Én ahhoz a törpe kisebbséghez tartozom, akiknek a Mont Blancról először az azonos nevű méregdrága töltőtoll jut eszükbe. Kábé a havi magyar átlagfizetés az ára. Különös ismertetőjele – gyönyörűsége és aranyhegye mellett – a kupak tetején a pici hótakaró. Gondolom, minden (kézzel is) író vágyik ilyen munkaeszközre, mely a tollak között a Rolls-Royce. Sosem csöpög, nem folyik, eresztése meghökkentően egyenletes.

Bármily hihetetlen, az önök szerény vallomástevője úgy negyedszázaddal ezelőtt kapott egyet ajándékba. Boldogságát ábrázolni kevés a szavak adta lehetőség, inkább csak elénekelni volna képes. Kitüntetetten megbecsülte. Dédelgette. Zöld tintával töltögette, Kosztolányi Dezsőt majmolva. Az egyetlen könnyelműség: mindenüvé magával vitte, a táskája megfelelő rekeszében. Hiszen ezzel jegyezgetett, írt, dedikált.

A dramaturgiára érzékenyek arra tippelhetnek, hogy egy csúnya napon elvesztette. De más történt. Bizonyos értelemben megrázóbb.

Az önök vallomástevője élete egy nem is olyan hosszú korszakában televíziós műsorokat készített. Szándéka szerint a szokásosnál tartalmasabb, ráérős beszélgetéseket. Az egyikben híres operaénekes volt a vendége, akivel annak előtte már kialakult némi kapcsolata az úgynevezett magánéletben. Nevezzük Gregor Józsefnek, mert így hívták.

A kérdező általában nyitott töltőtollal a kezében figyelt, hátha érdemes följegyeznie valamit a hallottakból, amire még rákérdezne. Az operaénekes egyszer csak olyasmit mondott: Nem csoda, hogy író vagy… ha ilyen szép tollam volna, én is folyton írnék! A kérdező erre a pillanat mámorában habozás nélkül nekiadta, ott, a kamerák kereszttüzében.

Tudta pedig, hogy fájni fog. A jó ajándék mindig fáj (szívesen megtartanánk, amit más kap tőlünk), de rendszerint csak kicsit. Vagy közepesen. Nem ennyire nagyon. Hiába, a dolog elvégeztetett. Nem kérhette vissza. Ráadásul Gregor Józsefnek a jelek szerint fogalma sem volt, miféle tárgy került a birtokába. Tessék-lássék megköszönte, zsebre vágta, a felvétel után nem tért rá vissza.

Soká tartott, mire az önök szerény vallomástevője megemésztette a veszteséget. Próbált olcsóbb töltőtollakkal írni, egyik sem vált be, áttért a rostokra, a zöld színhez ragaszkodva. A seb lassan gyógyult. Ráadásul Gregor József meghalt, a reméltnél jóval hamarabb. Ekkor hősünk savanyúan tépelődött, ugyan mi lett – lesz – a sorsa az ő Mont Blancjának?

Újabb csodás fordulat következett, valóságos deus ex machina, isteni beavatkozás. A dramaturgiára érzékenyek hihetnék, hogy az operaénekes örökösei visszaszolgáltatták a tollat. Én, a vallomástevő, bizony, én is így kanyarítanám a történetet Isten helyében. Ám:
Egy átlagos hétköznapon abbahagytam a tévéműsorok készítését meg az IBS színház igazgatását. Két komoly pénzforrásról mondva le, szeretteim aggódó tanácsaira fittyet hányva. Mert éppen gyermekem fogant, mindjárt kettő, szabaddá akartam tenni magam e projekthez. Az IBS tulajdonosa és dékánja, ottani főnököm (akkor már barátom is) búcsúajándékokkal lepett meg. Többek között egy Mont Blanc töltőtollal. Van ilyen szerencse? Ritkán. Olvassátok, irigyeljétek.

Talán fölösleges mondanom: erre aztán már, mint a szemem fényére, fülem hallására. És mégis. Amikor egy kedves hölgy kölcsönkérte a kávéházban, hogy befirkantson valamit a naptárába, szórakozottan odanyújtottam. Elejtette. Két helyen sérült meg a toll. Szívszakasztó pillanat. Azóta törötten használtam. Bús mementó a mulandóságra.

Happy ending nincs?

Nálam azért szokott akadni. A Mont Blanc szekta egyik tagja, Gábor, a brácsás megadta Varga úr telefonszámát. Ő pedig bravúrosan kicserélte a sebesült részeket. A kupak és a végcsavar bordó lett, a többi maradt fekete, így még mutatósabb.

Esküszöm, soha senkinek nem adom oda, egyetlen másodpercecskére sem. Szükségem van rá.

Jelen sorokat is ővele írom. Zöld tintával.

Kérem, ha eljő az ideje, temessétek velem.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!