Legszebb magyar szó? Kinek melyik. Nekem: CSILLAG. (V. ö.: Stern, Apák könyve.) Ezüstérmes: ÉG. Megrendítő gondolati ív, hogy nemcsak a fölöttünk lévő, kupolának látszó kékséget jelenti, hanem azt is: lángol.
Ég az arcom, ha eszembe jutnak bizonyos karácsonyok.
Előzetes tudnivaló: gyakorlatilag árván nőttem föl, apám kataton állapotba került a háborútól, a munkaszolgálattól, a szovjet hadifogságtól, a Rajk-pertől, anyám mániás depressziós volt a… nem világos, mitől. Az atyai ágat teljesen, az anyait részben kipusztította a holokauszt. Csoda, hogy itt vagyok.
Ennek fényében érthető, ha ellágyultam, amikor a második feleségem révén bekerültem abba az ágasbogas családba, ahol huszonhét teríték került a fenyőágakkal díszített ünnepi asztalra. Szúrós irigység gyötört, elgyöngült a lábam, le kellett ülnöm. Csak a nyolcvan fölötti dédi – egyszersmind nagyi és anya – vette észre: Rosszul van? – kérdezte, s ápolónő módjára a homlokomra eresztette kecses tenyerét. Híres orvos volt a férje. Ráztam a fejem.
Az ajándékozás több mint két óra hosszáig tartott. Én kimaradtam mint új jövevény, csupán a feleségem hozott valamit valamennyi rokonának. Engem beleértett. De én tudtam, hogy lényegében itt sem vagyok. Alig szóltak hozzám.
Nem sikerült megjegyeznem a neveket és a családbéli viszonylatokat. Az új évben lassacskán megbirkóztam e feladattal. A dédit hamar megszerettem. Tulajdonképp ő volt a családfő. Hívtak vendégségbe a többiek is, egymás után. Anyós. A testvérei, három nő és egy férfi, aki csak látogatóba járt haza Párizsból. Idővel repedezni kezdett a forró családi szeretet és összetartás cukormáza. Megeshet, hogy voltaképp nem is létezett úgy, ahogyan én képzeltem róluk. Kiderült, hogy a nőtestvérek gyűlölik idegenbe szakadt bátyjukat, mert a szocializmus sűrűjéből disszidált, attól fogva az itthon maradt családtagok nem kaptak útlevelet. Ráadásul odakint neves sebésszé, s azután kórházigazgatóvá küzdötte föl magát, magyar szemmel végtelennek tetsző bevételekre téve szert.
Még a harmadik nemzedék tagjait is egymás ellen fordították vélt vagy valódi sérelmek. Rá kellett jönnöm, hogy ez a família világbajnok a haragtartásban. Nem értettem. Ha ilyen családban élhetnék, mindenkivel jóban lennék. Akivel összevesztem, azt kibékíteném, fogadkoztam. (Tapasztalat híján ostobán.)
Az idő vonata a soron következő karácsonyok között rendre fokozta sebességét. A dédi váratlanul eladta hatalmas lakását, már mindenkit fölnevelt, akit kellett, egyedül maradt. Kisebb otthont vett magának, a különbözet összegét szétosztotta a gyerekei között, egyenlő arányban. A lányai szerint igazságtalanul: miért kell pénzt adni a franciaországi milliomosnak? A dédi arra hivatkozott, hogy a lányok kereseti viszonyai sem azonosak, ezt nem veheti figyelembe, ő mindenkit egyformán szeret.
További esztendők múltán a dédi még kisebb – immár csak kétszobás – lakásba hurcolkodott, újabb pénzosztás, még vadabb ellenségeskedést gerjesztve. Ekkor már csak a szűk család fért el az ünnepire terített asztala körül, mégis makacsul ragaszkodott a születésnapi és karácsonyi vendéglátó szerepéhez. Természetesen engem sem hívott meg. Amikor a feleségem rám telefonált, elugrottam érte.
Fagyos csönd fogadott odafönn. Hamar megtudtam, a dédi elfelejtett gyertyát venni, pedig anélkül nincs karácsonyfa. Az egyik férjet mozgósították, de nem talált nyitott boltot. Ismerőstől kért kölcsön, aki viszont messze lakott. Néhány perccel utánam futott be. A felesége fojtott hangon korholta.
A dédi ijesztően remegő kézzel nyomta a sápadtfehér, satnya gyertyákat a kis alumíniumtartókba, melyeket a lányai csíptettek az ágakra sietősen. Akkor a dédi gyújtotta meg őket, körmére égő gyufaszálakkal.
Nekem tűnt föl először, hogy ég a fa. Alul is, fölül is. Mire szólhattam volna, a nők már sikítoztak. Derékon ragadtam a fenyőt, ballal föltéptem a csöppnyi erkély ajtaját, lehajítottam a méretes fáklyát a másodikról a havas udvarba. Zuhanás közben finoman zenéltek a díszek.
Arra nem számítottam, hogy a csipkefüggöny tüzet fog. A gyertyahozó férj oltotta el. Megmentőnek éreztem magam, de láttam, haragszanak. Nem szeretnek. Égő…
Végül attól a feleségemtől is el kellett válnom. (Hagyjuk.) Mégis, karácsony tájt mindig eszembe jut a dédi, az ő hosszú útja egyre kisebb otthonokon át a legutolsóba, amelyet négy deszkából ácsoltak neki. Szomorkodom, gyászolok – s fenyőfán gyertyát nem gyújtok soha többé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
