Utálom, ha valakitől búcsúzni kell.
Még jobban utálom, ha valakitől, akit szerettem, búcsúzni kell.
Annál is jobban utálom, ha valakit búcsúztatni kell.
Legjobban utálom, ha valakit, akit szerettem, búcsúztatni kell.
Legeslegjobban utálom, hogy ilyenkor az ember csak saját magáról tud beszélni. Lelepleződünk. Nem is a valakit sajnáljuk, akit szerettünk, hanem saját magunkat. Mintha nem is őt szerettük volna, hanem csak saját magunkat.
Gyűlölöm a gondolatot, hogy ez esetleg igaz.
Szerettem Göncz Árpádot, jó volt a közelében lenni. Noha nem voltam ott sokat. Tucatnyiszor Szigligeten az alkotóházban. Néhány esetben már mint köztársasági elnök jött oda, akik vigyáztak rá, a tolmácsszobákban aludtak. (Már tolmácsszobák sincsenek.)
Fontos emlék, hogy amikor először voltam szerelmes, még kiskamaszként, a Talajjavító Vállalat üdülőjében, Balatonszabadiban, ő is jelen volt. Mert annál a vállalatnál dolgozott, külker levelezőként, ha jól tudom. Anyám meg a testvércégnél, a FŐMAV-nál (Fővárosi Mezőgazdasági Anyagellátó Vállalat, ilyesmi), úgy kerülhettünk oda.
Egyszer, amikor még tévéműsorokat készítettem, meghívtam az egyikbe. Protokollfőnöke nemet mondott. Persze számítottam erre. Este ő hívott föl. Azt mondta, nem szeret úgy lefeküdni, hogy valaki haragudjon rá. Én nem haragudtam, mondtam is. Meg még azt, hogy az nehéz lehet az ő helyzetében, valaki mindig haragszik. Nevettünk.
Most, hogy búcsúztatni kell, jó volna, ha tényleg senki nem haragudna rá. Tudom, ez csak álom, énekelte az Illés. Még jobb volna, ha az ő tiszteletére senki nem haragudna senkire. Egy napig. Egy hétig? Egy hónapig? Egy évig? Egy…?
Istenem, de örülne.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
