Úgy nőttünk föl, négyen, unokatesók, hogy legkisebb korunkat követően a szüleink szóba sem álltak egymással. Nem köszöntek a másiknak, minek is, úgyse fogadná. Pedig ugyanabban a házban laktunk.
Anyám aktakukac volt, a bátyja asztalos, ahogyan az ő águkon valamennyi férfi fölmenő. Nagybátyám mutatóujját levágta a fűrészgép, én ezt találtam benne – rajta – a legérdekesebbnek.
A családi cég a két háború között hol virágzott, hol a csőd szélén táncolt. A negyvenes évek második felében, az úgynevezett újjáépítés időszakában viszont határozottan föllendült: ajtó, ablak, mankó, faláb, hogy rövid legyek. Mindezt nagyapám, a régi vágású iparos ellenezte, ő a stílbútor bűvöletében élt, aki a könnyű haszonszerzés végett méltatlan megrendeléseket fogad el, az nem asztalos, hanem murxer (kontár), mondta ő. Rengeteget marakodtak ezen a fiával, néha ütésre emelt kalapáccsal kergetőztek a bokáig érő forgácsban. Télen azzal fűtöttek.
De a murxerkedéssel annyira egyenesbe jöttek, hogy kis asztalosüzemet létesíthettek Angyalföldön, ahol valamennyire békésen megfért a műbútorkészítés a nyílászárógyártással. Mire a beruházás hozhatta volna a tőle elvárt hasznot, államosították a telepet. Még a családi fotókat sem vihették haza. Ezután apa és fia az állami faiparban kényszerült állást vállalni, nagyapám szerint napi nyolc órában széklábat faragtak.
Anyai nagyszüleim korán haltak, öt- és hétéves koromban, akkor aztán anyám összeveszett a bátyjával az örökségen. Pontosabban: azzal vádolta, hogy magának tartotta meg az egészet. Talán tényleg, ám ő úgy tartotta, hogy a benyert pénzek s javak jórészt az ő munkájának köszönhetőek, ő robotolt naphosszat a műhelyben, melyet az apja már csak irányított, annyira, amennyire. Ebben volt némi igazság – gondolom ma már.
Anyám egyre várta, hogy a bátyja elszámoljon vele az örökséggel, de hiába. Nálunk sok-sok estén zubogott a mama ilyen tárgyú monológja, sem apám, sem mi a nővéremmel soha nem szóltunk hozzá. Az igazat megvallva, untuk. A helyzet akkor mérgesedett el végképp, amikor a bátyja még egy zsebkendőnyi telket is el akart perelni tőle, melyet pedig kifejezetten neki vett a nagypapa, azzal az indokkal: Én tudom a legjobban, milyen a fiam, ez csak a tiedé, hogy legyen valami a kezedben, majd… akkor, ha… érted! Anyám értette. De mégsem lett a kezében semmi akkor… amikor.
Sorolt előzmények után nem csoda, ha nemzedékünk – a négy unokatestvér – követte a nincs kapcsolat, nem köszönünk szülői példáját, puszta szolidaritásból. Apám halála után mi el is költöztünk onnan, e rokoni szál feledésbe merült.
Anyám legalább százszor elmesélte a kátránylabdacs történetét, szemében ilyenkor kigyúltak a rögeszme tébolyának lángjai. Az államosítás előtt nagyapám már sejtette, hogy mindenét elveszik a szocialista hatóságok, így kétmaréknyi értéket – gyűrűk, Napóleon-aranyak, néhány gyémánt – gondosan becsomagolt vászonzacskóba, amit bőrzsákba dugott, s meleg kátrányba mártotta. Így jött létre az a gyereklabdányi fekete labdacs, melyet elásott valahol a ház kertjében. Csak a fiának árulta el, hogy merre.
Abban a kátránylabdacsban van a ti jövőtök! – mondta a nővéremnek és nekem. Célozgatott rá, hogy az volna a leghelyesebb, ha az éj leple alatt szisztematikusan fölásnánk a kertet, hogy megtaláljuk a jövőnket. Egyikünk sem vállalkozott erre. Később, miután elköltöztünk, módunk se lett volna rá. Aztán meghalt a nagybátyám, majd az anyám is. Múlt az élet sebesen.
A nyugdíjkorhatár tájékán hirtelen rádöbbentem, milyen esztelenség, hogy unokatesóimat nem létezőnek tekintem. Szerencsés véletlen folytán sikerült fölvennünk a kapcsolatot. Egyikük elzárkózott. Másikuk örült nekünk. Találkozás, meghívások. Mikor már barátkoztunk, kérdeztem, mi lett a kátránylabdaccsal. Unokanővérem jófej férje elmesélte, nagybátyám sem tudta a helyét. Ő, a férj szisztematikusan föltúrta a kertet, még az ócska garázs kövezetét is szétkalapálta, mert a feleségének és a húgának is azt mondták, a kertben van elásva a jövőjük. Fémdetektorral vizsgált át minden négyzetcentimétert. Kátránylabdacsot nem talált. Hiszek neki, tiszta szívvel.
Valamilyen jövőnk azért mégiscsak lett, és most ünnepélyesen kijelentem: a továbbiakban nem tartok semminő haragot rokonnal, baráttal, ismerőssel. Bocsáss meg, mama, odafönt a mennyekben, de nem kérek többé az ellenségeskedés örökségéből. Hátha ez a család jövőjének záloga.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
