Üldögél egy rám megszólalásig – sőt azon túl is – hasonlító férfi, Letchworth Garden City (Small Britan) középpontjában, kávéházi szegleten, az üvegablaknál. Előtte a kerek üvegasztalon jegyzetfüzet, valamint a Flat White nevű koffeintartalmú ital, kezében töltőtoll. Ám ahelyett, hogy írna, mélázik. Közben hallgatja a fejében áradó zenét, Beethoven első szimfóniáját.
Érthetetlen okból az jut eszébe, hogy fölmenőinek több generációját vette el tőle az úgynevezett holokauszt. Már megint ezen rugózol, éppen itt? – kérdi önmagától. Igen, valamely okból már megint, ezen a remek helyszínen is. Pedig számára langyos pezsgőfürdő az angol nyelvi környezet.
Ellenben egy életen át hajtogatta, hogy antifasizmusból nem hajlandó rendesen megtanulni a német grammatika szabályait. Szántszándékkal beszéli hibásan a hajdani nácik anyanyelvét, így áll bosszút a nagyszüleiért, a nagynénikért és -bácsikért, akiket meg sem ismerhetett, s az összes többi rokonért, hozzácsapva azokat, akik értelemszerűen világra se jöhettek. Sajnos ezt csak félig tekinti viccnek, noha józanabb pillanataiban belátja, mekkora marhaság.
A lucidum intervallumokban persze agyába ötlik, hogy Goethe, Heine, Thomas Mann és Marlene Dietrich is azt a nyelvet használta (ráadásul gyönyörűen), amelyet ő rendszeresen kerékbe tör. A legvitathatóbb magyar közmondással csökkentette kognitív disszonanciáját: kivétel erősíti a szabályt!
Enyhítő körülmény bőven akad. Például az, hogy a németek az utóbbi évtizedekben igazán rendesen szembenéztek háborús bűneikkel. Amúgy az SS és a Wehrmacht akkoriban aktív tagjai gyakorlatilag kihaltak már, ez ugye még inkább arra indít, hogy hagyjuk a francba.
A szemügyre vett férfiú CD-t cserél az agya lemezjátszóján, s most Beethoven második szimfóniáját hallgatja. Vezényel: Furtwängler. Hősünk nem olyan művelt a klasszikus zenében, mint hihetnénk, csak éppen egy írói terve miatt hallgatja mostanában olyan sokat Beethoven műveit, s olvas az ellentétek komponistájáról vastag könyveket.
Wilhelm Furtwänglert a háború után nem igazolták. Korabeli híradó őrzi egy templomi koncertjét, mely alatt hallatszik az amerikai bombatámadás döreje. A végén a karnagy kezet fog egy magas rangú náci főtiszttel. Utóbb arra hivatkozott: mit tehetett volna?
Hasonlóan védekezett a Mefisztó című regény és film kulcsfigurája az igazolóbizottság előtt. Ő fényképen látható Adolf Hitler társaságában, mindketten Heil, Hitler! karlendítéssel. Kérdezték, komolyan állítja, hogy nem volt náci? Mire ő, habozás nélkül: Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ne kényszerüljek kezet fogni Hitlerrel. Végül őt igazolták, mert kiderült, zsidó színészeket mentett, bújtatott.
Hősünkben a szimfónia zárótételének hömpölygésében megfogalmazódik a kérdés: Hogyan lehetnek a zene óriásai, a te kedvenceid szinte valamennyien NÉMETEK? Miképpen fér össze a túlzásba vitt fegyelem, avagy a parancsra tettem brutalitása a földöntúli békét és szeretetet árasztó melódiákkal?
És vajon idáig ez miért nem vetődött föl benned soha?
Több válasz adódik. Ütemek = rend. Ritmusérzék = fegyelem. A jéghideg vonzza ellentétét, a tűzforrót. Bármelyik elegendő magyarázat, és dönthetünk úgy, hogy mindegyiket elfogadjuk. Mégis, elképesztő, hogy ugyanaz a nemzet vagy inkább népcsoport adta nekünk Bachot, Händelt, Beethovent, Schumannt, Mozartot, mint amelyik a haláltáborokat. A legfölemelőbb zeneművek és az emberi faj legförtelmesebb gyilkológépezetei… állati. Lehet, persze, e kettősség éppen arra akar megtanítani bennünket, hogy mondjunk búcsút valamennyi gondolati klisénknek. Vegyük észre, hogy bár a nácizmus német-olasz találmány, de lelkes hívei szinte valamennyi európai országban pártba, rohamosztagba, egyenruhás csapatba gyülekeztek, jórészt önként és dalolva, hm, témába vágó indulókat. Összpontosítsunk saját nyilasainkra, méghozzá nemcsak a vészkorszakbeliekre, hanem a mostaniakra is. Azoknak, akik a vesztésre álló háború idején hülyültek meg, több lehet az érvényes mentségük, mint ezeknek, akik most, a holokauszt történeteivel és tanulságaival a hátunk mögött hirdetnek ordas eszméket, masírozva föl-alá Európa városaiban és falvaiban.
Nekik azt ajánlom, hallgassanak német zenét. Abból talán megértik, hogy önnön jelentéktelenségük sem uniformissal, sem ordítással, sem pedig tettlegességgel nem múlasztható el. Találjanak ki végre valami mást. De gyorsan.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
