Sajátságos, de az általam kénytelenségből sűrűn hallgatott rádióban (a fiaim kérik, hogy oda kapcsoljak, míg autóban ülünk) egyre többször játszanak olyan magyar könnyűzenét, melynek a szövege politikai üzenetet hordoz. Néha patetikus, magyarkodó szónoklatokat. Máskor viszont a jelenleg regnáló rendszernek szólnak be, sokszor borotvaéles fogalmazással, mely a durvaságot (vö. obszcenitás) sem nélkülözi. Az ilyesmit kamaszkoromban – hatvanas évek – protest songnak nevezték.
Magyarra is lefordították: Tiltakozó ének. Hál’ isten, van annyi érzéke nyelvünknek, hogy ezt kivetette magából. A másik akkori nevét azonban, bármilyen idétlen, máig tudja mindenki. Pol-beat. Vagy polbít. Használják. Be-bemondják. Leírják. Hátam szőre erektál.
Nekem volt közöm hozzá. 1965–1970. Azután hosszú éveket töltöttem úgy, hogy semmit nem akartam hallani róla. Sok fájdalmat és bajt okozott nekem. Kevés jót. Épp ezért, ha valaki rám ismert s megkérdezte: ugye, te voltál a Gerilla együttesben, rezzenéstelen arccal feleltem: nem, a bátyám. Holott bátyám, ugye, nincs. Kábé negyedszázaddal később megírtam egy protest song zenekar és a körülötte hullámzó, közel száztagú egyetemista társaság történetét regényben (Félnóta), attól kicsit megnyugodtam. Utána már nem tagadtam le. De nem volt jó emlék. 2009-ben az Európa újra kiadta a könyvet, az első változat nyomán. Az eredeti gépirat szőrén-szálán eltűnt. Barna Imre igazgató ajánlotta, mellékeljünk egy CD-t a kötethez a hajdani Gerilla együttes megmaradt felvételeivel. A rádió különböző stúdióiban rögzített számoknak körülbelül a felét cenzurális okból letörölték. Nem nagy kár értük. Töredelmes vallomás: rendelkezem a létező huszonkét fölvétellel, rádiós jóakarók titokban kilopták. Eljátszottam a gondolattal, mi volna, ha oly sokévi szégyenkezést követően vállalnám a múltam eme csüggeteg szakaszát. Hiszen már olyan messze süppedt az idő iszapjába. Hát igen, igen… na, de nem.
Most azt vettem észre, hogy újabban sokat és sokfelé cikkeznek a hajdani „mozgalomról”. Még egy ifjú hölgy is jelentkezett, hogy ő diplomamunkát írna a Gerilla együttesről. Találkoztunk, rengeteget kérdezett. A kész szöveget elolvastam, tátva maradt a szám. Komolyan vette ezt az egészet, amit én nehezen tudnék. Ma már.
Akkor ugye kénytelen voltam. Kaptam érette rendőrhatósági figyelmeztetést, ellenben nem kaptam útlevelet, még Romániába sem. A REF szövege jogi szemmel sajátságos volt, mélyen belevésődött az emlékezetembe. „Önt rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítjük, mert: 1. Jó barátságban áll Haraszti Miklóssal, 2. az ön eszméi rendszerellenesek.” Jelentős politikai karriert kovácsolhattam volna ebből a rendszerváltozáskor, igaz? Ám én a tengerentúlon voltam, továbbá osztom neves kollégám véleményét: amint az íróknak szabad politizálniuk, egyszersmind már nem érdemes.
A polbít szó nem a mi találmányunk, és Gerilla együttesnek sem mi neveztük el magunkat. Mind a kettőt utáltuk. Első fellépésünk Oszolytetőn volt, ahová egy úgynevezett Vietnami Vasárnapot szervezett vagy az ELTE bölcsészkar, vagy a Marx Károly közgáz. A Vietnami Vasárnap azt jelentette, hogy több száz egyetemista elvonult valahová társadalmi munkát végezni, s aztán kis kultúrprogram következett, rendszerint vietnamiak is megjelentek, hadd lássuk, vannak olyanok.
Valamelyik univerzitás KISZ-bizottságától kaptuk a meghívást. A Margit híd pesti hídfőjénél volt a gyülekező, mert villamos, HÉV, aztán gyaloglás hosszan. Ott, a Margit hídnál láttunk egy nagyalakú plakátot: POL-BEAT A HEGYEN! GERILLA EGYÜTTES! Kissé sértetten néztük. Azt hittük, mi fogunk föllépni. Akkor még csak ketten voltunk Berki Tamással. Sem együttesnek, sem gerillának nem gondoltuk magunkat. És mi a frász az a pol-beat? Amit mi csináltunk, az az amerikai protest songok (Pete Seeger, Bob Dylan, Joan Baez) valamiféle magyarítása volt, inkább folk, mint beat, és aligha pol.
Hamarosan kiderült, hogy bennünket kereszteltek Gerillának, a műfajunkat pedig polbítnek. Tudomásom szerint Bauer Tamás agyalta ki ezeket, sebtében, az alkalomra. De pillanatok alatt ránk ragadt mind a kettő. Főleg, miután az akkor harmatosan fiatal Koltai Robi remekbeszabott paródiát gyártott rólunk (Gorilla együttes), és útonútfélen előadta. Nekünk is. Azon annyira kellett röhögnünk, hogy elfelejtettünk megsértődni.
Barátaim, ha most valamilyen formában megint elterjed nálunk a protest song, vagy nevezzük akár polbítnek, fine. De rám senki ne számítson. We Shall Overcome.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
