Drága olvasó, loptál-e már életedben? Aki erre azt feleli, hogy ő soha, azt diszkvalifikáljuk.
Hölgyeim és uraim, én többször is. Nemcsak azokra az esetekre gondolok, amikor más írók munkáiból merítettem, ezt törvényes és megengedett segítségnek vélem, a világirodalmat éppen az egymásnak adott ötletek és témák tartják össze. Az alábbi történet viszont huszonöt éve bánt.
A nyolcvanas évek végén megérkeztem a híres-neves Yale Egyetem Drama Schooljába, ösztöndíjas léhűtőként. Még nem tudhattam, hogy kevés vártatva vendégprofesszorrá avanzsálok egy veszélyeztetett terhesség miatt – hosszú. Lényeg az, hogy a vasfüggöny mögül keveredtem a méltán tekintélyes színiakadémiára, mely olyan nagyságokat adott a világnak, mint Meryl Streep. Kerestem a helyem, eleinte nem találtam. Ágról szakadtnak éreztem magam. Még akkor is, amikor a Yale Cabaret bemutatta egyik darabomat.
A dramaturgnak kijelölt fiatalemberrel sokat molyoltunk az angol fordításon. Albérlete alapján magamhoz hasonló ágról szakadtnak véltem. A több lakó által agyonhasznált IKEA ágyon, asztalon és könyvespolcon kívül egyetlen említhető tárgya volt, az IBM laptop számítógépe. (Addig ilyet még nem is láttam.) Alatta díszes bőrborítójú kötetet tartott, hogy magasabb legyen. Szükség esetén onnan húzta ki. Angol értelmező szótár volt, Webster vagy Longman, aranyozott lapszélekkel, a betűrendet félkör alakú mélyedések jelezték. Nem rejtettem véka alá, mennyire tetszik nekem az a szótár. A dramaturg olyan mosollyal nyugtázta, mint a különlegesen szép nők a bókokat.
Közelgett a bemutató. Azokban a napokban sokat ültem a Drama School emeleti könyvtárában, mert már kurzust tartottam, s ott készültem, mivel valamennyi szakkönyv rendelkezésemre állt. (Bizony, az internet előtti időkben így ment ez, idősebbek még emlékezhetnek.) A Reference Section, vagyis a kézikönyvek polca melletti asztal volt a törzshelyem. Az egyik ferde tárlón figyelmes lettem a díszes borítójú kötetre, szakasztott olyan, mint a dramaturgé. Esküdni mertem volna rá, hogy idáig nem volt itt. Levettem, belelapoztam. A kemény kötés előzékére nyomtatott oklevélfélét ragasztottak. Ez a szótár W. B. nagylelkű adománya, melyet távozása alkalmából helyez el a gyűjteményben. Dátum, saját kezű aláírás. [W. B.-nek hívták a dramaturgot.]
Milyen távozása? Hova megy? A bemutatón se lesz itt? Nekem miért nem szólt? – talpra ugrottam, tudakozódtam a könyvtárban ülő tanártársamtól, egy huszonéves nőtől, akinek aranynak látszó karika fénylett az orrában. Távoli állam egzotikus (indián) nevű városát nevezte meg, oda hívták meg az ifjú dramaturgot, amilyen mázlista. A nő mosolygott, én nem bírtam viszonozni. Alig kaptam levegőt a pulykaméregtől. Megalázva és elárulva éreztem magam. Addigra összeállt bennem az igazán fájdalmas kérdés: ha már ilyen mázlista, akkor miért nem énnekem adományozta nagylelkűen azt a szótárt, eléggé összebarátkoztunk ahhoz, vagy nem? A Yale Egyetem, s benne a Drama School a végzett hallgatóktól mesés összegű pénzeket kap évről évre, míg én itt kínlódom, bizonytalan egzisztenciával, kegyelemkenyéren, az sem világos, hogy örökre maradok az USA felségterületén, vagy egyszer a távoli magyar állam BudaBest nevű fővárosába térek vissza, csalódottan és sikertelenül?
A tehetetlen düh könnyeket csalt a szemembe, fölnyaláboltam a szótárt, s kiszaladtam az előtérbe. Hátam a vakító fehér falnak vetettem. Próbáltam rendezni lelkem és lélegzetvételem. Akkor jött az ötlet. Bosszúból ellopom én ezt az adományt, hazaviszem, vagyis bérelt zugomba, mert én sokkal jobban megérdemlem. Így is tettem. A beragasztott oklevélfélét már lenn, a szilfáról elnevezett utcán kitéptem, és – magam is nehezen hiszem el – apró darabokra szaggatás után… megettem!
Otthon(?) lassacskán észre tértem. Hátha valaki észrevett? Talán már értesítették is az egyetemi rendőrséget, hamarosan jönnek értem, micsoda blamázs, hogy a frissen munkába álló balkáni vendégoktató lopással indítja működését!
Másnap kora reggel visszacsempésztem a ferde tárlóra a szótárt. De most már nem állt benne, hogy kinek a nagylelkű adománya. Övé? Enyém? Közös? Vajon búcsúzóul benézett-e oda, kinyitotta- e a szép kötetet, s ha észrevette a beragasztott lap eltűnését, mit érzett? Készített-e új oklevelet a szótár(am)ba? Talált vagy kitalált-e hihető magyarázatot arra, amire voltaképp nincsen? Nem tudom. Őt nem láttam soha többé. S azóta kétszer is meggondolom, érdemes-e lopni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
