Apám, mint tudjuk, 1959-ig marós volt (előtte Rajk László egyik titkára), akkor végre elhelyezkedhetett jogászként. Idős fejjel letette a szakvizsgát, s vezető jogtanácsos lett az újpesti bőrgyárban. Ennélfogva nemcsak a fizetése emelkedett, de – a mi családi kasszánkhoz képest – hatalmas prémiumot kapott. Amiből már majdnem kitelt egy használt Trabant. Anyám addig erőzött, míg apám legyintve ráhagyta. Kisvártatva ott is állt a Tünemény utcában. Gatyakék (1966). Noha nem akadt senki a családban, aki jogosítvánnyal rendelkezett.
Én még csak 16 voltam, korengedély kellett – megadták. Ma már különösnek tetszik, hogy az oktató odajött a megbeszélt délutánokon a ház elé, lementem, beültünk, és külön visszapillantó tükör, biztonsági pedálok nélkül nekiindultunk gyakorolni, céltalanul, a város kellős közepén. Tünemény, Munkácsy, Népköztársaság, Novhét tér, Lenin körút, Rudas Laci, Dózsa György, Tünemény. Megjegyzem, alig közlekedett a buszokon kívül más jármű.
Egy ízben, amint a körúton araszoltunk, a túloldali mozira tévedt a tekintetem. Művész – talán már akkor is. És beletapostam a fékbe, majd’ kivertük a szélvédőt a fejünkkel. A filmszínházak akkoriban nagy, téglalap alakú festményeket készíttettek a bemutatott műdarabokhoz, vászonszerű anyagra, s kirakták a portál fölé. Ezúttal azonban én voltam odapingálva, valós méretben. Kezemben gitárral. Rajtam kívül még a kínos emlékű Gerilla együttes másik két tagja: Berki Tamás és (ha jól emlékszem) Rohonyi Mariann. A lányok sűrűn változtak közöttünk.
Az oktató, egy nem túlságosan bonyolult lélek, aki szerette, ha az órák végén megállunk valamelyik törzskocsmájánál – ő ugye nem vezetett, csak dirigált –, rögtön észrevette, mit nézek. Nem akart hinni a szemének. Hát? Ez? Hogy? Mi? – dadogta. Kiugrottam a gatyakék Trabantból. Korfestésként megjegyzem, hogy biztonsági öv nem volt benne, később tették kötelezővé.
Átsétáltunk a mozihoz. Közelről már nem látszott annyira élethűnek a festmény, de annyira igen, hogy árnyalatnyi kétségünk se lehessen, engem pingáltak oda. A film címe: TEENAGER PARTY vörösen villogott a zenekar lába alatt. Igen… Szerepeltünk mi abban az egész estés propagandafilmben. A Szabad Európa Rádió Teenager Party című rock (akkor úgy mondták: beat) adásait kortársaim velem az élen buzgón hallgatták, bár titokban. Műsorvezető Eke Károly (valódi neve Ekecs, mint jóval később megtudtam). A film azt bizonygatta, hogy a Szabad Európa nem csupán egy uszító rádió volt, hanem az amerikai és nyugatnémet kémközpontok fedőszerve. Fabrikált a forgatókönyvíró valamiféle gyöngécske cselekményt is, mi egy házibuli-jelenetben szerepeltünk, s a film más részén valamelyik dalunkat adtuk elő. Csak a bemutató után láttuk, s szemlesütve távoztunk a moziból, éppen abból a bizonyosból.
Időugrás. 2015-ben, két héttel ezelőtt vendégségben voltunk atyai barátomnál és a feleségénél, akivel időtlen idők óta élnek együtt, a kevés számú általam ismert boldog házasságok egyikében. Valamiért szóba került az említett film. S akkor a feleség derűs mosollyal megjegyezte, hogy ő évekig együtt élt a rendezővel. Derültség, móka, kacagás. Azonban ilyen című filmet tudtával nem készített.
Hazajővén, ezt találtam a neten: Teenager Party, MAFILM VIII. Filmstúdió, 1966 (63 perc). Rendezte: Kárpáti György. Közreműködtek: Sinkovits Imre, Kabos László, Komjáthy György, Guerilla együttes (egyik tagja Komjáthy György), Pintér István, Szegő Tamás, Megyeri Károly. A Teenager Party az 1960-as években a Szabad Európa Rádió (SZER) zenés műsora volt. A narrátor a filmkészítők véleménye szerinti azon lehetőségeket sorolja fel, amelyekkel a SZER befolyásolta a fiatalokat, különösen a „volt nyilasok” és „ellenforradalmárok” közreműködésével készített műsorokban. A filmben szerepelnek volt amerikai katonai kiképzésben részt vevő hazatért magyar katonák, akik a kiképzésen történő visszaélésekről beszélnek. Azt is sugallják, hogy a SZER fegyveres felkelést is támogatna (két fiatal példájával illusztrálva, akik fegyvert kértek a SZER-től, s amiért a bíróság elítélte őket).
Hm… Komjáthy György a Vasárnapi koktél című rockadásokat vezette a Magyar Rádióban, a Teenager Partyt lekoppintva, s persze nem volt tag a Gerilla együttesben. Sinkovitsra és Kabosra egyáltalán nem emlékszem.
Hűséges olvasóim bizonyára észrevették már, hogy ebbe a sorozatba csupa olyan história kerül, amelynek az alapélménye fáj. (Sőt: fáj, fáj, fáj.) Ha lehet, megnézem a filmet, mondjuk úgy: vezeklésül. Állítólag a Rendőrség-történeti Múzeum archívumában található.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
