Azt már lassan megszoktuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál.
Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már a szüleink tehessenek a gondjainkról. Máskor meg – például ebben az órában – valami annyira fáj, hogy képtelenség magamban tartanom. Nézegetem mindjárt tizenkét éves fiaimat, bőven akad, amit nem tennék meg velük semmi áron. Íme a példa.
Kilenc lehettem, amikor egy balatoni nyaralás alkalmával anyám úgy döntött, rakott krumplit (kedvenc ételem) készít ebédre, vendégeink voltak, kiadós, de olcsó kaja kellett. Amikor a főtt krumplit és a tojásokat meghámozta, a kolbászt fölkarikázta, hirtelen eszébe jutott, hogy nincs tejföl. Engem ugrasztott el érte, biciklivel, mert sürgős. Nagyszüleim – ekkor már meghaltak – és nagybátyám szedettvedett víkendházában voltunk. Ott mindössze két bringa támasztotta a kútkávát, felnőtt férfinak való.
Addigra megtanultam hajtani őket, úgy, hogy baloldalt egyensúlyoztam, és a jobb lábam átdugtam a váz résén. Sok kisgyerek tudja, én is másoktól lestem el. A leírt hajtási technika azonban csak rövidebb utakra alkalmas, igen fárasztó, s könnyen esésben végződhet. A szüleim emiatt nem aggódtak, ami sajátságos. Nem engedném a fiaimat felnőtt férfibringával közútra. Árnyalja a képet, hogy 1. apámék nem tudtak venni nekem gyerekbicajt gyér anyagi helyzetük miatt, 2. akkoriban nulla forgalom volt a vasúti töltés alatti úton. Egyedül Bozsik Cucu Trikotázs (aki nem érti, kérdezősködjék korombeliektől) rendelkezett autóval Balatonszabadiban, de ő ritkán jött le a nyaralójába.
Markomban a pénzzel, fogtam a cekkert, azt az undorító nejlonhálót műanyag fülekkel, a kormányra akasztottam, s elindultam a vonatállomás felé, azzal szemben volt a közért, egy bódé, előtte pulttal, mellette az ugyanilyen zöldséges és a lángossütő. Tizenegy keresztutcányira tőlünk. Felnőttnek öt-hét perc kerékpáron, nekem valamivel több. Izzasztó nyár volt, augusztus eleje. Szakadt rólam a víz, mire odaértem, fekete klottgatyám és fehér trikóm lucskos lett a verejtéktől.
Kiálltam a hosszú sort, megvettem a tejfölt. Akkortájt kerek műanyag pohárféleségben adták, melyet kör alakú, viasszal impregnált kartonfedél zárt. Nem túl biztosan, már a polcon elmozdultak jobbra vagy balra. Amint kifizettem és átvettem, kezdődtek a nehézségeim. Egyik kezem a bicikli kormányát fogta, hogy kitolhassam a sokaságból, a másik a tejfölt, kellett volna egy harmadik a cekkernek. Eljutottam a bódékon túl kezdődő drótkerítésig, odatámasztottam járművem. A tejfölt a cekkerbe engedtem, azt a jobb fogantyúra akasztottam, s nekilendültem.
Igen. De a műanyag háló lengedezett, neki-nekiütődve az első keréknek. A fedél majdnem függőlegesbe fordult, a tejföl apró csöppekben záporozott a küllőkre. Nem lesz ez így jó, fékeztem. Próbáltam a cekker nyelét a kezemben tartani, így csak ballal fogtam a kormányt. Hatalmasat estem. Ez még kétszer ismétlődött a házig.
Anyám ordított, s habozás nélkül visszaküldött. Mert csak a pohár alján maradt valami a sűrű fehér löttyből, amit tejfölnek hívtak. Hiába meséltem gondjaimról, ő tékozlásról üvöltött, meg arról, hogy én vagyok az egyetlen akadálya a pazar ebédnek. Nehogy megint kilötyböljed! – visította, amikor kikanyarodtam a valaha világoskékre festett vaskapun.
Annyira igyekeztem – de másodjára sem maradt több a műanyag pohárban. Pedig ezúttal hátra, a rugós csomagtartóba tettem a tejfölt. Sajnos, annak a fémkerete eredeti magasságának a felére nyomta össze a poharat. Amit én nem is láttam, csak a háznál vettem észre, menetközben nem tudtam hátrafordulni. Ekkor apám jött elém, ő nem kiabált, csak a fejét csóválta lemondóan, ami sokkal jobban fájt. Elszúrtad, dünnyögte, ezt is. Most ő küldött vissza.
Harmadszor sem sikerült a feladatot sikeresen teljesíteni. Összességében egy féladagnyi tejföl már összegyűlt, anyám beérte vele, hosszasan morogva. Bűnlajstromomba újabb eset rovódott, amit elszúrtam.
Ezennel kijelentem, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában, hogy megbocsátok. De… aki gyereket felnőttbringán azzal a rohadt cekkerrel ilyesfajta poharas tejfölért küld, az ne is egyék! Rakott krumplit semmiképp.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
