Itt a tavasz, itt van újra, s ettől a prózaírót elönti a giccs mámora, főként, ha tájleírással próbálkozik.
Előle csak kétféleképpen menekedhetünk.
1. Ravaszul átugorjuk, s rögtön a tárgyra térünk. (Kosztolányi tanácsa: akármi áll rajta, novellád első oldalát dobd ki, nem fog hiányozni. E rövidke terjedelem esetén javaslata nem alkalmazható.)
2. Jelkép vagy hasonlat mögé rejtjük szertefröcsögő érzelmeinket.
E ponton megjegyzem, hogy a boldogító évszakoknál csak egyvalami veszélyesebb a tollra: az érzelmek királynője, a szerelem. Tavasz és szerelem együtt, a kettő már tényleg több a soknál. Érdekes, hogy erről már az óvoda nagycsoportjában is hallottam, Túri Pisti ismételgette a százaskockák fölött, kaján vigyorral: Itt a tavasz, dagad a… – ő kimondta.
A tavasz a Duna mentén két elkerülhetetlen jellel mutatkozik be. Egyrészt a szívemnek oly kedves folyó vize bolondul megnyalogatja két partját – szerencsétlen esetben kiárad, beledughatsz lábat, kezet. Másrészt csinos vadkacsák mutatkoznak, ügyes bukófordulókkal kápráztatva el a parton összegyűlt közönségüket.
Van itt nálunk egy úgynevezett stég, fémhordókra szerelt fapadozat, a csónakház sportolói használják vízre szálláshoz, szkiff, dubló, kajak, kenu, kilbót. Eltűrik, ha őket nem akadályozva letelepszünk, fekve vagy törökülésben, mi, vizomániások (v. ö. pirománia). Pest felől is tucatszám érkeznek a kézihajtású sportjárművek, olykor motorcsónakos edző kíséretében, ő ordítva instruálja versenyzőit. Tőle félnek a vadkacsák. De amint elül az emberi zaj, közel merészkednek a stéghez, várják, bedobálunk-e nekik valamiféle eleséget. Úgy tudom, a kenyérdarabkák ártalmasak számukra, mégis akad öt-hét magát jótétnek gondoló ember – főleg nénik –, akik zacskószám hozzák. A vízimadarak buzgón fölfalják, megküzdve a falatokért, akár a verekedésig.
Én anélkül bámulom őket, hogy bármi hasznomat húznák. Ketten úsznak egészen közel. Ezek összebújtak, csőrrel cirógatják egymást. Hm. Itt a tavasz… Látod, ez a szerelem, így szól a sláger távoli kamaszkoromból, ennél nagyobb érzés nem is kell énnekem. (Giccsveszély! Fusson, ki merre lát.)
Na. A két szárnyas annyira elmerült egymásban, hogy félő, mindjárt nekiveti őket a sodrás a stég oldalának.
Latolgatom, füttyentsek vagy tapsoljak-e, imigyen híva föl figyelmüket a veszélyre. Ám mire egy magamfajta értelmiségi döntést hoz, rendszerint már késő. A túlpart felől motorcsónak kanyarodik erre, erős zúgására a vadkacsák összerezzennek, s szétválnak, ahogyan a bakfiskorú lányok tolják el a fiú kezét a testüktől a liget padján, ha felnőtt közeleg.
Az egyik vadkacsa hirtelen tempót vált, s igyekszik a Lupa-sziget felé. Ahhoz képest, hogy árral szemben úszik, igen gyorsan. Társa követné, neki nem olyan erős a lendülete, fokozatosan nő a távolság kettejük között. Nahát… itthagyta, állapítom meg búsan, s az emberek szerelmének végéről jutnak eszembe közhelyek, és a statisztikai évkönyv lehangoló adatai. Legszívesebben odakiáltanék az elhúzónak (őt látom hímnek, a másik egyszínűbb): Fékezz, te hülye állat, várd meg, az imént még úgy szeretted! – ám az ember nem ordibál vadkacsáknak, mások füle hallatára.
Amúgy sem volna értelme, már messze jár.
Mindeközben mobilikus telefonommal lekaptam e duettet. Később közzétettem a Facebookon. Ezt írtam alá: Vadkacsaverseny a Dunán. Kicsit lemaradtam, mert a hím otthagyta a nőt. Vagy fordítva. Nem is tudom. Doktor úr, én…
Sokan hozzászóltak. Egyikük kijelentette, hogy belenagyítva a fotóba, ő úgy látja, ez két hím, a tojók egészen szürkék.
Na tessék. Kérdés, igaza van-e. Ha igen, akkor apa-fia? Öcs-báty? Két jó barát? Netán meleg kacsák?
Akár így, akár úgy, heves cirógatás után nem illik elúszni a másiktól. Persze, éppenséggel mondhatott valami sértőt a faképnél hagyott. Abból indulok ki, hogy a vadkacsák tudnak beszélni. Aki nem hiszi, járjon utána.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!