A vajdasági magyar politikusok között nem éppen a nemzeti egyetértés szellemében késhegyre menő harc folyik a zentai gimnázium igazgatói posztjáért. A Magyar Nemzeti Tanács ugyanis nem fogadja el a zentai képviselő-testület döntését, hanem a saját javaslata mellett kardoskodik.
Milošević idején egyszerű volt a képlet: mivel a domináns kisebbségi párt, a VMSZ és Milošević pártja, a Szerbiai Szocialista Párt „technikai koalícióra” léptek, könnyen elosztották egymás között a magyar választási zsákmányt. Nagyobb konfliktusukra nem került sor, Milošević még abban is nagylelkűen beleegyezett, hogy Szabadka polgármestere egy évtizeden át magyar legyen.
2000 után a Djindjics-féle demokratikus fordulat azonban változásokat hozott. A legutóbbi választásokon a szabadkai magyar polgárok jelentős része a Demokrata Pártra szavazott. Úgy látszik, a horvátok is arrafelé gravitáltak, úgyhogy a VMSZ elvesztette Szabadkát, a várost, amit az anyaországi politikusok előtt a „magyarság bástyájaként” állítottak be. A győztes Demokrata Párt ezek után úgy találta, hogy a választási matematika szellemében gyakorolja a hatalmat, ami a „bástyaelmélet” híveiben jogos ellenszenvet váltott ki. A Demokrata Párt ezért másik magyar pártot választott koalíciós partnerül, a szintén jobboldali VMDP-t, amely egyébként a Fidesz pártját fogta, akkor is, amikor a többiek haboztak. Tehát Szabadkán a magyar jobboldalon folyik a küzdelem. Zentán is hasonló helyzet alakult ki. A demokraták felmondták a jobbközép VMSZ-szel kötött koalíciót, s a magát a kezdetektől fogva következetesen jobboldalinak nevező. Magyar Polgári Szövetséggel léptek szövetségre.
Ennek a városvezetésnek a döntését kérdőjelezi meg a Magyar Nemzeti Tanács. Hogy hogyan fejeződik be a vita a kisebbségi jobboldalon, azt majd eldönti az illetékes szerbiai bíróság, s mindkét fél abban reménykedik, hogy neki ad igazat. Csupán az a kellemetlen, hogy a Vajdaságban nincs és nem is volt baloldali kisebbségi párt, ezért nem lesz kire hárítania felelősséget a magyarság nagyfokú lélekszámcsökkenéséért, az iskolarendszer erodálásáért stb. Egyedüli kiút lenne, ha a Fidesz alakítana a vajdaságban egy baloldali pártot (az MSZP-nek nem lenne ereje erre), amelyet később bűnbaknak lehetne kikiáltani.
Szóra sem lenne érdemes a szokásos gombrowiczi „jeleneteket” felidéző funkcionáriusi bajvívás, ha a minap nem olvastam volna egy furcsa hírt. Az újvidéki Tóth-Varga Irént és a lányát kilakoltatják másfél szobás lakásából, amit egy menekült családnak ítéltek oda, habár annak az édesapja legalább tízszer akkor jövedelemmel rendelkezett, mint Tóth-Varga Irén. A hivatalos papírok szerint ugyanis az illető apja 400 márkát kitevő nyugdíjat kapott Horvátországtól, s a lánya mégis családfenntartónak állította be magát. Abban az időben, vagyis 1999-ben Tóth-Varga Irénnek a havi jövedelme 20-30 márkát tett ki. A másodfokú bíróság döntése szerint a menekültet illeti a lakás, mert „elűzött személynek” számít. Tóth-Varga Irén a Magyar Nemzeti Tanácstól kért segítséget, de szóra sem méltatták. Képviselője szerint ők nem illetékesek. A Magyar Nemzeti Tanács neves jogászai bizonyára tudják, hogy ez a kritérium törvényes-e, és mely esetekben. Ha törvényes, akkor nincs apelláta, a magyar képviselők feladata, hogy a parlamentben kiharcolják a törvények megváltoztatását. Ez esetben az MNT-nak mozgósítani kéne a magyar képviselőket.
Ha viszont a törvényben ilyen kitétel nincs, akkor a Magyar Nemzeti Tanácsnak kötelessége színre lépni. A kisebbségi törvény ezt a lehetőséget előre látja. Bárhogyan is legyen, a szegény magyar családok sokkalta nagyobb figyelmet érdemelnek. Mint ahogy a vajdasági magyar szegénység sorsa is fontosabb, mint egy igazgatói poszt vagy egy protokollhír. Mintha megfeledkeztünk volna Illyés Gyuláról, akinek az egyik gondolata a vadkapitalizmus korában különösképpen aktuális. Ő a nincstelenek tömegét tekintette elsősorban magyarnak, „vagyis olyannak, aki mindenekelőtt támogatásra, fényre, döntésre, nemzeti dicsőségre jogosult itt; nem csak azért tekintem annak, mert történelmünk különös alakulása eredményéül épp ez a réteg a legmagyarabb nyelvileg, s ha kell fajilag is, hanem azért, mert ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága”. Mert ha nem fektetünk kellő hangsúlyt erre, akkor ne csodálkozzunk, ha a vadkapitalista időkben a nyomorgó magyar szülők szerb tagozatra íratják be a gyerekeiket. Még véletlenül sem kérhetnek tőlük semmit számon azok a magyarok, akik a magyar identitás védelmének jogcímén kimagasló jövedelemre tesznek szert. Amilyenről a magyar nincstelenek még álmodni sem mernek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
