Naplójegyzeteimet rendezgetve megakadt a szemem egy 2003-ban írt bejegyzésen. Mancika az anyaországi nemzeti önismereti továbbképzésről hazaérkezve boldogan mesélte a János bácsinak, hogy az anyaországban még a Coca-Cola is ízesebb, mint Szerbiában. Az idős szomszéd szó nélkül hallgatta Mancika áradozását, éppen a tavaszi a szántáshoz készülődött.
A történet saját belső törvényszerűsége szerint az elmúlt hét esztendőben folytatódott.
Az őszön találkoztam János bácsival, aki éppen kaszát ment vásárolni az egyik újvidéki francia szaküzletbe. Tőlem érdeklődött, hogyan talál oda, mire készségesen felvilágosítottam. Közlékenyebb lett. Erre vettem a bátorságot és megpendítettem Mancika élménybeszámolóját. Találtam mondani, hogy ott francia szakáruházban, a kasza mellett, francia Coca-Cola is kapható. Mancika talán szívesen megkóstolná.
– Á, Mancika világéletében szószátyár volt. Na, de így volt ez mindig az úrhatnámokkal – tette hozzá. Aztán rájöttem, hogy mire gondol. Mancika apja hithű kommunista volt, minek köszönve, kedvezményes kölcsönökhöz jutott, amiből felépítette azt a kacsalábon forgó kastélyt. Mármint a családi kúriát. Mancika ebbe született bele. Fényűzésbe nőtt fel, miközben mást sem csinált, mint a kommunistákat gyalázta. Még engem is belekevert – zsörtölődött János bácsi –, lekomcsizott, mert azt találtam mondani, hogy Tito idejében vásároltam az akkor legújabb típusú traktoromat! Tito – fortyan fel – és az anyaország? – vont kérdőre. Hát lányom, igaz, ami igaz, Tito biztosította a hitelre vásárlást. Történt aztán, hogy amint beindult a menekültáradat, amikor még a pénzesebbek jöttek, és nagy volt a kereslet az ingatlanok után, Mancika jó pénzért túladott a kommunista villán – ha jól emlékszem, egy boszniai szerb vette meg –, ő meg, uccu neki, áttelepült az anyaországba. Hát, ilyenek az urak, meg ennyit a hűségről – fejezte be miközben elrévedt tekintettel fáradtan legyintett.
Az elmondottakból arra következtettem, hogy János bácsi titkon vagy a tudatalattijában baloldali, csak hát a mai időkben, nem mer szembesülni a ténnyel. Mivel tudta, hogy írok, búcsúzóul, mellékesen megjegyezte.
– Új Petőfi kéne ide – mondta, majd elindult a francia szupermarket irányába. Bizonyára így akarta tudtomra adni, hogy azért valamicskét ő is konyít a dolgokhoz.
Értett is. Jobban, mint gondolnánk. Erről manapság győződtem meg, amikor a pártok hol az egyik, hol a másik írót akarják rehabilitálni. Valamelyik például épp Hamvas Bélát. Ötletnek nem rossz, ámde bizonyára fogalmuk sincs – miért is lenne – arról, hogy ezt az írót, íróilag már régen rehabilitálták. Történetesen, még a hetvenes években, az újvidéki Új Symposion hasábjain. Az életműsorozatban megjelenő Hamvas-naplót olvasva az is világos előttem, hogy a sokáig mellőzött értelmiségi pont ilyen rehabilitációra gondolt. Ergo: irodalmira, szellemire, és legkevésbé a politikusok általira. Mert ahol a politikusok rehabilitálnak, ott exkommunikálnak is.
Ellenben János bácsinál maradva – ha jól értelmeztem –, szerinte Illyés Gyulát kéne rehabilitálni, hisz olyasféle Petőfire gondolt, mint amilyet a Puszták népe írója rajzolt. Annál is inkább, mert Petőfi is, Illyés is olyasmit tudott a nemzetről, amiről manapság nem szokás beszélni. Rehabilitáljuk őket! Legalább titokban, a lelkünk mélyén.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
