A Konstanz–Zürich között közlekedő vonatban feleségemmel Újvidékről magyarul beszélgettünk, mire megcsillant a velünk szembeni ülésen helyet foglaló idősebb férfi szeme. Kiderült, hogy ő is magyar, mégpedig újvidéki. Éppen hazafelé tart. Estére beül a buszba és másnapra Újvidéken lesz.

 
Végel László

Andor, a fia biztatta, hogy üljön repülőgépre, de ő semmi pénzért nem vállalta. Örök életében autóbusszal utazott, fiatal korában is, amikor idénymunkásként járta az egykori Jugoszláviát. De legtöbbet mégis Újvidéken dolgozott. Kérges tenyerét mutatva mondogatta, hogy két kezével építette fel azt a várost. Aztán szomorúan hozzátette, hogy, sajnos, fiai tanácsára örökre elköltözik onnan.

Be sem várva kérdésemet folytatta. Az idősebbik fia több mint négy éve a konstanzi városi kórház orvosa. Jól megfizetik, s ezért anyagilag segítette az öccsét, aki szintén Újvidéken fejezte be az orvosit. Most mindketten magyar állampolgárságért folyamodnak, mert ennek köszönve, Andor munkahelyén nem kell annyit pepecselni a papírokkal, s a fiatalabb gyerek is előbb kap Németországban munkát.

Mindez nem lenne gond, azelőtt is mentek a gyerekek és visszajöttek. Mostanság azonban nem jönnek vissza, magyarázta. Őt is rábeszélték, hogy tartson velük. Az idősebb fiú egyre unszolja, adja be ő is a papírokat, adja el a családi házat, használja ki a kedvező alkalmat, kérelmezze az állampolgárságot, míg ez a kormány van hatalmon, akkor nem kell tartózkodási engedélyért könyörögnie a németeknél. Az idősebbik gyerek sürgeti, siessen, mert olvasta az interneten, hogy nagy a sorállás, így is csak őszre kerülnek sorra. Mindenki siet! A fiatalok elköltöznek, s maradnak az idősek, akikről a távolból nehéz gondoskodni. Az egész Bácska temetőre hasonlít majd. Ne várakozzon, az anyjuk halála után mi lesz vele?

Ők nem utazhatnak hetente Konstanzból Bácskába. A két gyerek arra számít, hogy előbb magyar állampolgá­rok lesznek, idővel pedig felveszik a németet. Ő már talált menyasszonyt, egy csinos német orvosnőt, az öcskösnek is kiszemelnek egy német nőt, s a gyerekek már igazi németek lesznek.

– Hát így – fejezte be mondókáját az öreg. Aztán engem faggatott, először is arról, hogy mivel foglalkozom. A torkomon akadt a szó. – Turistairodában dolgozom – válaszoltam –, a gazdag bácskai uraknak foglaltam szállodát, hogy a hosszú hétvégén még egyszer síeljenek ezen a télen.

Mi mást mondhattam volna? Mondjam azt, hogy író? Semmiképpen. Bácskai temetőcsősz? Inkább erről van szó, de semmi jogom nem volt, hogy megbántsam a kérges kezű kőművest, aki városomat építette.

Címkék: Végel László, kormány

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!