Indul-e Horváth Csaba, vagy tényleg lemondott az MSZP-választmányon? Mihez kezd Bajnai Gordon? Tényleg egy LMP-st kellene a komplett baloldalnak támogatnia? Ilyen és ehhez hasonló kínzó kérdések mozgatták a közvéleményt a hetekben, miközben a Fidesz politikusai láthatóan a győzelem fáradalmait pihenték ki valahol a kameráktól távol. A baloldalon javában zajlik egy újabb „casting”, ezúttal a főpolgármester-jelölés kapcsán, ennek minden demoralizáló következményével.
De vajon elkerülhető-e, hogy a demokratikus ellenzék politikusai közös erővel ismét víz alá nyomják egymást – s vele választóikat? Kezdjük az alapoknál. Egyfelől a demokratikus ellenzék pártjai le akarják győzni Orbán Viktort és a Fideszt. Másfelől a demokratikus ellenzék pártjai vezető szerepet akarnak maguknak a baloldalon. Ez két, nem feltétlenül egy irányba mutató cél, melyek közül az elsőt mindenki felvállalta, az őszintébbek a másodikat is. A 2014-es választáson az MSZP, Együtt, DK, PM, MLP és még ki tudja, kik által alkotott ellenzéki összefogás kudarcának egyik fő oka éppen az volt, hogy a résztvevőknek e két célt nem sikerült megfelelően és még időben összehangolni.
E kudarc következményei márpedig mélyrehatóak. A közös kampány politikai teljesítményének egy nagy, de messze nem 100 százalékos szeletével az MSZP kizárólagos jogot szerzett a frakcióalapításra az új parlamentben. Méltányos ez így a többiekkel? Nyilvánvalóan nem. Lehetett előre tudni, hogy a kockázatokat méltánytalanul osztja el a megállapodás?
Persze. És ez még akkor is így van, ha a Fidesz által alkotott és alkalmazott szabályok fosztják meg ettől a joguktól a kisebb ellenzéki pártokat. Szolgálja Orbán Viktor 2018-as legyőzésének esélyét az, hogy az MSZP baloldali vetélytársait megfosztották e jogaiktól, s vele az a frakcióalapítással járó médiafigyelemtől, erőforrásoktól? Erre már a T. Olvasó is tudja a választ.
Az országgyűlési megállapodás és a főpolgármesteri „casting” tehát egy olyan sorba illeszkedik, melynek vége valahol a messze jövendőben van: a bebetonozott szabályok mellett akár a következő évtized minden választása előtt lejátszódhatnak ezek az önsorsrontó folyamatok. Mehet továbbra is a kakasviadal az egyre kisebb baloldali szemétdombért, miközben nincs rá biztosíték, hogy általuk a baloldal jottányit is közelebb kerülne a Fidesz elküldéséhez.
Verseny és együttműködés kérdésének megoldása a mai baloldalon így legalább akkora, s olyan nehéz feladat, mint a kör négyszögesítése. Annyi szerencséje van legfeljebb a magyar progresszió képviselőinek, hogy máshol jól működő minták állnak rendelkezésre, melyek épp az ilyen koordinációs feladványokat kezelik. Az egyik ilyen az előválasztás intézménye, mely sajnálatosan lejáratódott tavaly az Együtt- PM és az MSZP félig (vagy még annyira sem) komolyan vett javaslatai nyomán. E megoldás az ötletelés és a füstös szobák megegyezései helyett a választók kezébe helyezi a döntést a jelöltekről, akik közül így nyílt versenyben kiemelkedhetnek a valóban szerethető, s egyben vezetésre termett politikusok.
Az egyetlen bökkenő ezzel az, hogy az előválasztás megszervezésének éppen az a bizalmi viszony és méltányos magatartás az előfeltétele, melynek bizonyos esetekben az írmagját sem találhattuk meg az ellenzéki egyezkedéseken. Másrészt az apatikus magyar közegben hangsúlyozottan jelentkeznének az ilyen megoldások nemzetközi politikából ismert következményei. Ha például október 23-a környékén tartották volna a demokratikus oldal előválasztását, a viszálykodástól irtózó tömegek helyett épp az az Orbánnal szemben radikálisabb kisebbség döntötte volna el ezek eredményét, kiválasztva ezzel a tömegek irtózását még jobban bíró politikai vezetőket. Az „ösz-sze-fo-gást” skandáló tömeg persze azt követte, amit a szoclib értelmiségtől és egyes tényleges vagy önjelölt vezérektől szamárvezetőként kapott. Így vagy úgy, de a folyamat még a kudarcot jelentő 26%-nál is rosszabb eredményt hozott volna közös lista és sok egyéni jelölt számára.
Az előválasztás tehát eleve kétséges – a részletekben rejlő ördögtől függő – megoldás. Ráadásul éppen arra lenne válasz, hogy a demokratikus oldal politikusai nem bíznak egymásban és nem hajlandóak méltányos megállapodásokat kötni, miközben működtetése is ezen feltételeken áll vagy bukik. Visszajutottunk tehát a kör négyszögesítéséhez, melyet az élet más területein is csak az optimális megoldást helyettesítő pótintézményekkel lehet megoldani.
Ilyen pótintézmények a választott bíróságok és a független szakértői testületek.
Mindkét megoldás ezer sebből vérzik, mégis még jobban működnek, mint amit az ellenzéki pártoktól egyeztetés címén eddig láttunk. A feleknek az ilyen intézményeknél meg kell állapodni azok rendkívül korlátos hatókörében, kölcsönösen elfogadható személyeket kell találniuk, a megszülető javaslatokat pedig nyilvános szakmai vitának kell alávetni. Az ilyen szervezeti megoldások egy olyan közös ellenzéki alapinfrastruktúrát jelentenének, amelyek ki tudják szűrni a legextrémebb módon méltánytalan vagy a közös ügyre más módon veszélyes kimeneteket.
Az egyeztető intézmények a legváltozatosabb problémák megoldását segíthetik – ha a megoldás kulcsa maga továbbra sincs máshol, mint az önmérsékletet gyakorló politikusoknál. Ilyen probléma a körzetek nyerhetőségi rangsorának felállítása, a tényleges helyi politikai kapacitások felmérése és a korábban feketeügyekbe keveredett, s ezért a közösségnek ártó politikusok indexre helyezése.
Bizonyos esetekben még a pártvezetők számára is hasznos lehet, ha a „balhék” egy részét mással vitethetik el, mint amikor egy a győzelemre nyilvánvalóan esélytelen jelöltet kell félreállítani. Más kérdésekben pedig a valamennyire még mindig fair eljárások alapján működő államszervezetet is segítségül lehet hívni – mint például most, az európai parlamenti választások lebonyolításánál, melynek területi eredményeit – a jórészt még elemzésre váró országgyűlési választási adatokkal együtt – minden bizonnyal célszerű lenne felhasználni a jövő megállapodásainál.
Annyit mindenesetre 2014 tavaszára tudunk: a bizalmatlanság bizalmatlanságot szül, melynek eredménye az ötletelés, az ultimátum, és végső soron a kudarc. Ha a forró drót nem működik, legalább az esélyét meg kellene adni a politikai stratégiai és koordinációs problémák máshol már bevált intézményekkel történő kezelésére. A baloldalon belüli vitákban a nyers erő alkalmazása ugyanis – ahogy eddig, úgy ezután is – csak Orbán Viktor uralmát prolongálja. Ideje lenne valami értelmesebb megoldással próbálkozni.
A szerző az MTA Politikatudományi Intézet munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
