Más tollával ékeskedem most. Pedig lenne miről írni. Jogtalanul felvett költségtérítésekről. Európa újbóli felhorkadásáról a sajtószabadság ügyében. Tandíjról, 15 éves tankötelezettségi korhatárról, visszavett növekedési prognózisról, meg a lassan szivárgó Orbán-csomagról, amelyről még mindig többet tudnak a külföldi elemzők, mint a magyar adófizetők.
Üres tányérokról a Pest megyei iskolákban. Újraéledő szélsőjobboldali tobzódásról a végeken. És persze a kormánytöbbség alkotmányszövegéről, amely nem dönti ugyan romba a Harmadik Köztársaságot, de összerondítja azt. Intellektuális silányság, jogi műveletlenség, kicsinyes hatalmi számítás, félművelt önhittség és bezárkózó sértettség elegye. Kínos hely lesz miatta Magyarország.
De ezekről, legalábbis ilyesmikről írt már más. Jobbat, mint amit én tudnék. Például egy akkor még kezdő, de figyelemreméltóan tehetséges hírlapíró Debrecenből. Bizonyos Ady Endre, aki 1899. július 15-én a miniszterelnöknek, Széll Kálmánnak – minő egybecsengés – szánta az alábbiakat.
„»Ígérni nehéz!...« Ha jól tudjuk, ezt a mély értelmű mondást boldogult Andrássy Gyula grófnak szokták tulajdonítani. Akár ő mondta, akár más, hűséges kifejezője az igazi magyar jellemnek, mely a kimondott szót szentnek és minden körülmények között beváltandónak tartja.
»Nem ismerek különbséget a magán- és politikai becsület között.« Erről a mondásról már biztosan tudjuk, hogy a Széll Kálmáné. Szép és becsületes jelszó. Annak idején annál nagyobb tetszéssel fogadták, mert a magyar politikai élet legújabb korszakában a magyar közélet vezetői szemtelen jezsuitizmussal emelték érvényre azt az elvet, hogy más beszámítás alá esik a privát és más alá a politikai becsület.
Széll Kálmán, mint az egy becsületes államférfiúhoz illik, nem osztja a politikai kufárok elvét, nem tesz különbséget becsület és becsület között. Szép nyilatkozat volt, s őszinteségében nem akarunk kételkedni.
Azelőtt és azóta is sok szép nyilatkozatot hallottunk a kormányelnök úrtól. Valóban, annyi szépet nem mondott és nem ígért még kormányelnök, mint ő. Mintha az elnémult Apponyi szerepét óhajtaná betölteni, minden beszéde telve van tetszetős teóriákkal, hatástkeltő szólamokkal, nagyszerű ígéretekkel.
Vajon ismeri-e a kormányelnök úr az »ígérni nehéz« mondást?... Ha ismeri, bizonyára igaznak tartja. Ezt elvárhatjuk attól az államférfitól, aki a becsület fogalmát olyan kifogástalanul precizírozta.
Megkérdezzük pedig ezt azért, mert a miniszterelnök úr szép ígéretei nagyon is összehalmozódtak már, s teljesítésüket nehezen várjuk!...
Törvény, jog és igazság.« Minden ígéretnek ez volt az alapja, s minden ígéret között ez okozott legnagyobb örömet. De talán ideje volna az ígéret beváltására gondolni!
Hiába tesszük fel a legjobb, legrózsaszínűbb szemüveget, nem látjuk azt a változást, melyet a »törvény, jog és igazság« uralmának szükségszerűleg elő kellett volna idézni. Szerte az országban még mindenfelé ostromállapot van. Erőszak, jogtalanság és igazságtalanság minden téren. A főispáni székekben ott ülnek még a hitványság eszközei: a megyei harambasák s körülöttük a konclesők egész serege, a korrupció kétlábú miazmái: a zsoldért esengő stréberek.
A választói névjegyzék reformja csak a mameluktábort neveli, s a lajstromkészítő bizottságok csak úgy édelegnek a legszebb polgárjog elkobzásában. Az adósróf a legjobban működik. Ide s tova félig már beteljesedik a szociálisták álma: minden az államé lesz. Ellenben képtelenek lesznek megélni az állam polgárai. Azután ezer meg ezer önkény, igazságtalanság, törvényszegés, korrupció, panama!...
Így állunk eddig. A »törvény, jog és igazság« még mindig csak ígéret, és ha csak ígéret marad, Széll Kálmán bűnösebb minden elődjénél. Mert azok nem tettek cikornyás beszédben szédítő ígéreteket. Törvényt szegtek, romboltak vakmerően és nem szűr alatt. Igazságot nem adtak, de nem is ígértek.
Ünnepeltetni magunkat szép beszédekért, hatalmas ígéretekért, de az ígéretekből mit se váltani be: nem harmonizál a politikai és magánbecsület egyesítő teóriájával.
Ismételjük: »ígérni nehéz!«… A magyar jellem egyik páratlan tulajdona: a kimondott szóhoz való ragaszkodás. Figyelmébe ajánljuk ezt Széll Kálmánnak. A tizenkettedik órában vagyunk, s ígéretekkel hitegetni a nemzetet már nem lehet. Mert ezután csak egy ígéret jöhet: »amennyiben terveimet végrehajtani képtelen vagyok, átadom a helyem méltóbb embernek«.
De ezt az ígéretet azután muszáj is lesz ám beváltani!”
Bizony.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
