Nincs mit csodálkozni a némiképp riadt tekinteteken. Egy szál gatyában álldogálni, miközben vakuvillogásokkal kísérve öltönyös urak szemlét tartanak az öltözőben, hát, ez tényleg elég feszengős helyzet. Hadd látom, úgymond, mennyit ér – mármint a magyar fociválogatott, akiknél az öltönyösök, élükön a miniszterelnökkel, tiszteletüket tették a magyar–holland előtt Amszterdamban. A feszengésről, meg a riadt tekintetekről a váratlan öltözői vendég Facebook-oldalára feltöltött képek tudósítanak, kortörténeti dokumentumok, levéltári megőrzésük indokolt.
Az régen úgy volt, hogy fél nyolckor az ember bekapcsolta a tévét, megnézni, mi történt mifelénk úgy közszolgálatilag. Mostanában kezd kialakulni az időzítés kifinomult rutinja az időzítésnek, gyakorlottabbak biztos kézzel eltalálják, mikor ér véget a kormányzati kommunikáció idősávja a Híradóban, és pont a sporthírek kezdetekor nyomnak gombot a távkapcsolón. Gólarányt még Szijjártó sem tud átpozicionálni, bár már ezen sem csodálkoznánk. Már épp szerteáradna lelkünkben a hivatalosság kicselezése felett érzett ősi magyar káröröm, mikor ott, a gyepen, a pálya szélén, panyókára vetett kabátjában megjelenik a miniszterelnök. Átcsusszant a sporthírekbe. Magyar öntudatról, küzdésről és kitartásról, a gondban is megmutatkozó kiállásról szól az arénát túlharsogva. Fociról beszél, politikára gondol, mi másra.
A politika persze mindig is betévedt a focipályára, még ott is, ahol sikerből több van, mint kudarcból. Úgy tartják például, hogy a világ jelenlegi legjobb klubcsapatának, az FC Barcelonának el nem évülő szerepe van a katalán önmeghatározásban. A katalánok szerint a csapat tartja harmonikus egyensúlyban nemzetük két fontos karakterjegyét, a senvyt és a rauxát. A senvy a pragmatizmus és az óvatosság közötti valami. Magyarázni azzal szokták, hogy miközben a katalánok ragaszkodnak nyelvük használatához, a katalán nyelvű újságokban egy rovat mindig spanyolul íródik: az ingatlanhirdetéseké, nehogy valaki nyelvi nehézségek miatt essen el az üzlettől. A rauxa ezzel szemben a harcias energia, a katalán nacionalizmus éltető ereje. A Barcelona meg a kettő elegye, maga a katalán öntudat, „mes cue un club”, több, mint egy klub, ahogy jelmondatuk mondja.
Hogy van-e ennek a senvynek, meg rauxának megfelelője a magyar néplélekben, nem tudom, Barcelonánk az nincs, az biztos. A mi csapatunk harmonikus egyensúly helyett szomorkás örömre ítél bennünket. Szépíró tollára való metafora a partvonalnál álldogáló miniszterelnök, aki azt mondja a holland–magyar után: megmutattuk, hogy vagyunk valakik. Hát, meg. Volt néhány szép megmozdulásunk, pár jó pillanatunk. Efölött örvendezünk. Úgy összegészében pedig, valljuk meg, rommá vertek bennünket.
Nem, ez már nem foci, ez politika. Az, amelyik a pálya szélére szorítja Magyarországot. Amelyik kihagyja a politikai unió felé lépkedő Európa új együttműködési rendszeréből, végiggondolatlan, közgazdaságilag erősen vitatható indokokkal. A kormányfő zsigeri reakciója miatt eleve lemondunk arról, hogy saját világunk lényegi alakításába – belülről – érdemben beleszóljunk. Jövő márciusban, amikor az Európai Unió 23 országának vezetője leül megvitatni az europlusznak nevezett gazdasági paktumot, a mi kormányfőnket kiküldik majd a szobából. Maradnak azok, akik nem akarnak a pálya szélére szorulni. Döntenek majd nélkülünk – persze rólunk is.
Így az öltözőig sem jutunk. Álldogálunk a partvonalnál, ott legfeljebb a tisztes vereségnek lehet örülni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
