Orbán Viktor minden reggel Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon, és persze a saját szobra előtt halad el, mikor munkahelyére tart. Lélegezzünk mélyeket és képzeljük el ábrázatát, vajon torzulnak-e a vonások, szűkül-e a tekintet. Jó, persze tudom én, hogy ilyen nem történhet: már rég elvitette volna az útból a bronzba öntött elődöket, akit pedig meghagyott kegyesen mégis, arról meg a vörös festéket kellene sikálni állandóan.
A gondolatkísérlet mégsem légből kapott, Máltán például azonnal szobrot kap a hivataláról leköszönő miniszterelnök, oda teszik szépen a hivatal bejárata elé, nem zavar ott senkit, még az utódját sem, gondolom. Ettől még lehet utálni ott is a politikusokat, de miként legnagyobb máltai magyar, Schmitt Pál volt kedves felhívni figyelmünket: ami jár, az jár. Akinek meg nem tetszik, hát ne nézzen oda. Mielőtt azonban irigyelni kezdenénk a máltaiak szoborügyben tanúsított nagyvonalúságát, érdemes emlékezni a botrányra, ami a pápa őszentsége látogatásakor tört ki. El kellett vitetni a repülőtérre vezető útról egy évek óta ott lévő szobrot, mert egyes máltaiak szerint az egy falloszra hasonlított, az meg ugyebár sehogy sem fér össze a pápalátogatással. Szegény szobrász hiába tiltakozott, hogy az csak egy felfelé mutató ujj, úgyis mint az örökkévalóság szimbóluma, a szobornak menni kellett az útból, sorsa ismeretlen. És hogy ez hogy jön ide? Szoborügyben nálunk több fallosz, mint örökkévalóság.
Olyan furcsának tűnik nekem Horthy is, ebben a faszobor szerepben legalábbis, tényleg úgy alkotta meg a politikailag motivált művész, mint akire éppen rájön a szapora. De vajon az a sok kacagányos, vagy röhögényes, vagy akármilyen díszbe bújtatott emlékező, aki a faszobor avatásán áhítozott, mit szólna a felvetésre, hogy századik születésnapjára legyen szobra Kádár Jánosnak is? Készítenék a vörös festéket, azt hiszem. Pedig nyomot, méretest hagyott a magyar történelmen ő is, öröksége nem kevésbé megosztó a főkormányzóénál. Voltak bűnei, és voltak eredményei, utálták és ajnározták, hozott harcot, teremtett békét is. Kádárnak például már életében szobrot akartak állítani, de ezt állítólag ő maga is kikérte magának. De Kádárnak többek közt a sok kacagányos dísz- és egyéb magyar miatt nem lehet, ne is legyen szobra.
Gondoljunk róluk bármit is, ha őket sérti, ha a megélt történelem sebeket nem gyógyít, hanem feltép, akkor emlékezésnek és történészi vitának igen, de szoborállításnak sem helye, sem ideje nincs. Mert én nem szeretem, el sem fogadom, ha valaki vörös festéket önt szobrokra. Ennél már csak az visszataszítóbb, ha olyan ember kap szobrot hivatalos segédlettel, akit nekem is kedvem lenne festékkel leönteni.
Nálunk a múlt még mindig, és újra meg újra a jelenről szól. Ha pedig arról, hát annak mai alakítói, a politikusok érzik felhatalmazva magukat a történetírásra, vagy inkább az újraírásra. Pedig aki a múlt átírásával keresi a helyét a jelenben, annak a jövő nem sok jót tartogat.
Szobra például biztosan nem lehet soha, akárhogy vágyik is rá.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
