„A következő évek során számunkra a legfontosabb a szerénység és az alázat kell, hogy maradjon”. Jubiláló mondat. Hétfőn lesz pont egy éve, hogy elhangzott. A választások első fordulójának estéjén foglalta össze ekképpen a győzelemből fakadó felelősséget az ünnepelt, Orbán Viktor.
Egy év, relatív idő. Levonhatók következtetések, de még homályosak a következmények. A politikában mindig vannak, akik ilyentájt már kérlelhetetlen magabiztossággal látják a jövőt. Ők biztosan tévednek. Csak mellékesen: amikor Csu En-lajt, a néhai kínai miniszterelnököt egy újságíró a francia forradalom értékeléséről kérdezte a hatvanas-hetvenes években, a válasz így hangzott: ezt még korai lenne megmondani. Ennél azért lehetünk bátrabbak.
Egyfajta részeredményt talán lehet már hirdetni: saját reményeink dolgában. A politika a remény piaca, reményárus benne minden politikus. Azokra szavazunk, akikről úgy hisszük, portékájukban saját reményeink köszönnek vissza. Orbán is ezt árulta azon az egy évvel ezelőtti estén. Szókincsem talán még lenne is hozzá, de kedvem nem sok, hogy az évfordulós orbáni mondatokat vessem össze egy év megélt tapasztalásával. A szerénységet Lázár Audijaival, meg a szóvivő kétmilliós fizetésével. Az alázatosságot pedig a közjogi funkcióba kinevezett pártkatonákkal, esetleg a szakmai ellenvélemény miatt szélnek eresztett földrajzi névbizottsággal. Kinek szemét nem takarja az elvakultság ködfátyla, láthatja ezt maga is.
Pedig szerénység és alázatosság dolgában Orbán egy éve még tökéletesen ráérzett a többség reményeire. Akkor az volt a kérdés: kell-e tartani a Fidesz kétharmadától? Akkor nem kellett. Egy éve ez a kétharmad, a többség szerint, még esély volt, nem veszély. Sokan remélték, hogy a kétharmad birtokában a Fidesz végre meghozhatja azokat a szükséges döntéseket, amelyeket ellenzékben ő maga akadályozott oly nagy sikerrel. Vagyis a kétharmaddal élni lehet, de visszaélni lehetetlen. Mert ez mégiscsak egy európai ország, meg jogállam, továbbá parlamentáris demokrácia, ha valaki mindezt figyelmen kívül hagyná, majd úgyis visszaterelik a helyes útra. A harmadik remény arra vonatkozott, hogy a Fidesz alábbhagy a harcos retorikával, érdeke lesz meg- és kiegyezni, lecsillapodnak hát a kedélyek a közéletben.
Hogy ezek a remények megcsappantak, azt a pár oldallal odébb olvasható közvélemény-kutatás is mutatja. De hogy a megmaradt és jövőbeni reményeinket a Fidesz, avagy valaki más lesz-e képes politikai áruvá formálni, annak eldöntésére egy év bizonyosan kevés.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de bennem ezalatt az egy év alatt ébredtek új remények is. Mert ha netán egyszer a mostani reménykufároknak is elfogy a többségük, akkor lehet, hogy igaza lesz Pataki Ferenc szociálpszichológusnak. Ő nemrég azt mondta: hosszú távon azé a politikai erőé a jövő, amelyik képes lesz áttörni a hazugságfüggönyt, amelyik nem elégszik meg pusztán jelszavakkal és nem épít szavakból álvalóságot.
Nem remény ez, hanem hiú ábránd? Lehet. De talán lesz, aki reményt farag belőle. Úgy például, ha nem történelmet akar írni, csak egy pontos és betartható városi költségvetést. Ha nem megváltó akar lenni, csak tenni szeretné, amire felhatalmazást kapott, és ezért képes megküzdeni. Halk, de határozott szavakkal, ahogy azt a hölgyek szokták. Ha hiszi, hogy számára „a legfontosabb a szerénység és az alázat kell, hogy maradjon”, még az is kiderülhet, hogy Esztergomtól az Országházig nem is olyan hosszú az a gyalogút.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
