Múlt szombaton történt, néhány óra eltéréssel. Azonos felelősséggel felruházott emberek szóltak, szavuknak súlyt ez a felelősség vagy tonnányit kölcsönöz. Úgy kétezer kilométerre voltak egymástól. És egy világnyi távolságra.
Egyikük országát modern kori történetének legnagyobb tragédiája érte előző nap. Nincsenek ilyen helyzetre előre elkészített beszédpanelek, cizellált mondatok, kipróbált frázisok. Csak a személyes meggyőződés van, a felvállalt értékrend, ezt lehet szavakba önteni. Felfoghatatlanul aljas támadás érte mindazt, amire építve országa berendezte az innen nézve oly békésnek tűnő hétköznapjait. Ebben a támadásban sok személyes ismerőse veszett oda, tán az a huszonéves lány vagy fiú is, aki egyszer utódja lehetett volna posztján. Oda indult maga is, a vérengzés színhelyére. A dumdum golyókkal töltött puskát emberekre irányította a gyilkos, de a célpontja a nyitott társadalom, a toleranciára és befogadásra épülő demokratikus kultúra volt.
A döbbenet ilyenkor rendpárti szavakat szül. Megszigorítjuk, megerősítjük, ellenőrizzük, megvizsgáljuk, módosítjuk – ilyeneket. Hihetné azt, ettől lesz erős vezető. De ő mást mondott. Arról beszélt, hogy ahol megtámadják a demokráciát, ott még több demokrácia kell. Ahol rátörnek a nyitott társadalomra, ott még több nyitottságra van szükség. Ahol erőszakot tesznek a tolerancia ellen, ott több toleranciára, még több befogadásra van szükség. Egyben tartja az országot – ezt írják most róla a helyi lapok, ezt tartják róla országa polgárai.
A másiknak nem véres tragédiával, csak nehézségekkel kell szembenéznie. Európai méretű válsággal, ettől nem független hazai gazdasági bajokkal. Nem szokványos beszédhelyzet ez sem. Már évek óta szokásává vált, hogy a határon túlra megy, persze ott is csak a sajátjai elé, meggyőződésének elvi kereteit felrajzolni. Mindig más keretet, ahogy azt az érdek megkívánja. Ahogy ő eddig ezt a válságot kezelte, abban egyetlen szám sem stimmel, a választott megoldások pedig látványosan szigetelik el őt is, országát is. Mégsem magában kezd kételkedni, hanem a többiekről gondolja: végük van, lejárt az idejük. Azt hiszi, ettől lesz erős vezető. Akinek nem tetszik – márpedig mostanában egyre nyilvánvalóbban nem tetszik Washingtontól Berlinig – mindaz, amit az országával tesz, azokról úgy vélekedik: vagy ráébrednek kivételes nagyszerűségére és követik őt, vagy ha nem, akkor mennek a süllyesztőbe mindahányan. Nem gondolkodásra hív, közös válaszkeresésre, párbeszédre netán, ő már a megoldást a diktálja, magára vessen, aki nem jegyzetel. Azt hiszi, átírhatja a klub szabályzatát, ahol egyre kevésbé látják szívesen. Ha meg nem ismerik fel idejében zsenijét, hát keres magának egy másik klubot, az sem baj, ha abban csak egyedül lesz tag – így legalább a szabályokat is maga alkothatja. Ha a demokratikus jogok gátolják meggyőződése végigvitelében, lebontja a demokratikus jogokat. Ha a toleranciára, a nyitottságra épülő politikai kultúra konfliktusokkal jár, a bezárkózást választja. Így beszél, és közben talán észre sem veszi, hogyan csúfolja meg azt a választott értékrendet, amire országa felépítette saját hétköznapjait, és aminek nevében ő maga a közéleti porondra lépett egykoron. Nem egyben tartja, hanem végletesen széjjelszakítja országát.
Egyikőjük államférfi, a másik csak egy a politikusok sorában. Egyikőjük nevét vastagbetűvel szedi majd az utókor, a másik a lábjegyzet felé tart. Egyikőjük kivezeti országát a tragédiából, a másik oda navigálja éppen. Egyikőjük Norvégia miniszterelnöke. A másik? Ő miénk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
