Volt nekem egy saját kis őszödi beszédem. Ott és akkor, az elhíresült helyen, a sokat emlegetett időpontban. Lassan öt éve már, a mostanit megelőző minőségemben, államtitkárként, az akkori kormánypárti többségnek mutattam be a friss közvélemény-kutatási adatokat. Arról meséltek a számok, hogy támogatják-e az emberek az egészségügy, a szociális ellátás, vagy a közigazgatás reformját. Mi az hogy támogatták, nagyon is odavoltak érte!
Az impozáns számok felett örvendezvén az én őszödi beszédem arról szólt – teszem hozzá: őszinte hittel és lelkesedéssel –, hogy nem csak szükség, de igény is van a reformokra, nem kell ettől megijedni: bele kell fogni az egészségügy, a szociális ellátás, a felsőoktatás, meg a közigazgatás átalakításába, meg lehet szerezni hozzá a szükséges társadalmi támogatást.
Szép beszéd volt, meg is tapsolták. Eltelt aztán két év, és a szociálisnak nevezett népszavazáson a vizitdíj és a tandíj bevezetését 82 százalék elutasította. Nagyjából annyian, ahányan a reformokat támogatták az én kis őszödi beszédemben idézett közvélemény-kutatásban. A feszülő ellentmondást hosszan lehetne boncolgatni. Nyilván volt benne szerepe egy másik őszödi beszédre épített kampánynak is, de szerintem a megoldás egyszerű: úgy általában szeretjük a reformokat, konkrétan viszont gyűlöljük. Szeretjük, ha másokra vonatkozik, utáljuk, ha ránk is. A jó reform szerzett jogot tőlem el nem vesz. Csak mástól.
Az őszödi szereplés azért jutott eszembe, mert a héten közölte felmérését a Nézőpont Intézet a társadalom reformokkal kapcsolatos attitűdjéről. Nevezett intézet és a mostani kormánypártok között bensőséges viszony áll fenn, talán nem tévedek nagyot, ha vélelmezem: friss kutatásuk célja a hangulati megalapozás, a társadalmi méretű bemelegítés. Azt írják: „a magyarok többsége reformváró hangulatban van”, az egészségügy reformját például 77 százalék támogatja. Nézzék el nekem, de felkacagtam. Nem múlt el nyomtalanul a Fidesz mindent elsöprő ellenzéki reformtagadása, a támogatottság némileg csökkent öt év alatt, de szép nagy szám ez is. Közvélemény-kutatás nélkül is tudható: évtizedek óta elégedetlen az egészségügyi ellátással beteg is, orvos is. Rendelkezésre áll azonban a tapasztalati tudás is: amint kiderül, hogy minden lehetséges változás több erőfeszítést kívánna orvostól, nagyobb hozzájárulást, de legalább háromszáz forintot a pácienstől, rögtön odalesz a fene nagy reformváró hangulat.
Ettől még igenis kellenek a reformok. Még akkor is, ha a szó mára az újmagyarban inkább a vergődés, meg az áremelkedés szinonimája lett. Tőlem aztán hívhatják akár újjászervezésnek is, csak csinálják végre. Lassan lejár a szavatossága annak, hogy úgy általában beszéljenek róla. A miniszterelnök kétszer is megtette: az országértékelésében és most hétfőn a parlamentben. Általában szép beszédek voltak. Konkrétan viszont nem mondott az égegyadta világon semmit. Ilyet, azt hiszem, utoljára tehetett.
A változtatáshoz elsősorban bátorság kell. Mert az én kis őszödi beszédem óta eltelt idő nagy tanulsága, hogy reform nincs érdeksérelem nélkül, az érdeksérelemnek pedig politikai következményei vannak. Bátorság ezen következmények elviseléséhez kell: csökken a népszerűség, szaporodnak a kritikusok, sokasodnak a viták.
A kormányfő eddig nem tűnt bátornak. Einstandolni a nyugdíj-megtakarításokat, zárolni a tárcák pénzét, megadóztatni a chipset – ehhez nem kell a változtatás bátorsága. Bátorság olyasmihez kellene, amiről meglepő őszinteséggel Pokorni Zoltán beszélt a minap. Hogy az egyetemeknek és főiskoláknak az ott folyó oktatás minősége alapján adjon pénzt az állam. Igaz, ez esetben összesen hét felsőoktatási intézmény maradna talpon Magyarországon. A hetvenből. Ez valódi reform, pardon, újjászervezés lenne, én speciel támogatnám is. Úgy általában sokan lennénk így. Konkrétan viszont megnézném, milyenre torzulna a fideszes polgármesterek arca, amikor közölnék velük, hogy szeretett városuk büszkesége, a helyi humánmenedzser-képző főiskola nem állta ki a minőségi szelekció próbáját.
A kormányfő saját múltjának csapdájában vergődik. Változásellenessége köti most gúzsba. De a jövő évtől újra növekvő költségvetési hiány és államadósság, az önkormányzatok elszabadult gazdálkodásának következményei, az igazságtalan adócsökkentés ütötte hatalmas rés a büdzsén, a bizalmatlan beruházók és az egyre szigorúbb gazdálkodást követelő európai fősodor mind-mind azt üzeni: a valódi változásokat megúszni már nem lehet. Úgy általában, ideje lenne egy saját kis őszödi beszédnek. Ha elhiszik saját közvélemény-kutatásukat, lehetne végre konkrét is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
