Nézem a Brüsszelben készült képeket a magyar miniszterelnökről. Két nap alatt három arc. Csütörtökön még az itthon begyakorolt elszánt tekintet. Péntek hajnalra a zavart értetlenség, fáradt tétovaság. Péntek estére a megtört belenyugvás. Ennyi idő kellett, hogy megértse végre: nincs tovább.

Brüsszelben, az uniós csúcstalálkozóknak helyszínt adó Justus Lipsiusról elnevezett épületben, az úgynevezett vörös zónában, ahová csak az aranyszínű kitűzővel felismerhetővé tett első számú vezetők léphetnek be, magára van utalva minden miniszterelnök. Nem loholhat utána sem táskahordó, sem megmondóember, sem tanácsadó. Itt az egyéni képességek, a szakmai felkészültség, a taktikai érzék marad segítségnek. Orbán csütörtökről péntekre virradóan leszerepelt. Persze, tudom én, nem hibázott, ugyan, csak félreértették megint. Ezúttal 26 állam- és kormányfő bizonyult képtelennek arra, hogy kövesse a gyakran emlegetett furmányos magyar észjárást. Hogy rosszul taktikázott, vagy csak túl fáradt volt elviselni a teremben lévő feszültséget, esetleg meg sem értette a tétet, az most már mindegy. A kezdeti erős igenből váratlanul dacos nemmé változott, majd hirtelen talánná szelídült, végül gyenge magyar igen története Orbánt ismét csak a kiszámíthatatlan és megbízhatatlan partner szerepébe szorítja, és ebből aligha fog tudni kitörni. A kormányzati kommunikáció látható erőfeszítéseket tesz most, hogy taktikának láttassa a csődöt. Még az is lehet, hogy lesz, aki beveszi.

Egy dolog azonban eldőlt a hétvégén: Orbán Viktorral már nem megvalósítható az évtizedes álom, hogy Magyarország az európai fősodorba kerüljön.

Orbán Brüsszel után a saját álmaival is leszámolhat, egyszer s mindenkorra. Az uniós megállapodáshoz való csatlakozásról szóló döntést formailag a parlamentre bízza, de az unos-untalan emlegetett kétharmados többség most válik teherré: nem bújhat ki a személyes felelősség alól. Újratervezés kell, mondja, és igaza van. De nem (csak) a jövő évi költségvetést kell átszabni, hanem a múltat is, nyolc év ellenzéki stratégiáját és másfél éves kormányzását. Mindenestül. Az uniós megállapodás ugyanis – annak minden bizonytalanságával együtt is – visszaküldi Magyarországot a startvonalra. Oda, ahonnan 2006-ban, fájdalmas lépések sorozatával elindult. Orbán ezen lépések mindegyikét tagadta. Hitte is, vagy csak mondta, nem tudom, de fájdalommentes utat ígért. Amikor ezzel az ígéretével kormányra került, lett volna esélye az újratervezésre. Nem tette. Most rákényszerítik.

Ha úgy dönt, nem csatlakozunk az uniós megállapodáshoz – soha nem látott megszorítások sora vár Magyarországra. Ha csatlakozunk – soha nem látott megszorítások sora vár Magyarországra. Ha kimaradunk, fennmarad a piaci bizonytalanság, a befektetők bizalmatlansága a fiskális fegyelem alól kibújó ország iránt. Beláthatatlan időre berendezkedhetünk a forint árfolyamának állandó ingadozására, aminek következményeiről a devizahitelesek már most is sokat tudnának mesélni. Ha kívül maradunk, akkor a piac fogja ránk kényszeríteni az eddig elodázni próbált fegyelmet, a mostaninál nagyságrendekkel nagyobb megszorításokat. (És ne gondolja senki, hogy az IMF-tárgyalásokon az asztalnál szintén helyet foglaló Európai Unió nem éppen a hétvégi brüsszeli egyezség alapelveit fogja számon kérni a kormányon.)

Ha csatlakozunk a megállapodáshoz, akkor viszont értelmetlenné válik a kormány elmúlt másfél éves összes gazdaságpolitikai tette és mondata. Kezdhetik elölről. Az uniós egyezség ugyanis a strukturális hiány leszorítását írja elő, mégpedig fél százalékra. De hiszen mi csökkentettük a hiányt, élen járunk Európában – ezt halljuk napra nap Orbántól és Matolcsytól. Igen ám, csakhogy Magyarország az államháztartási hiányt csökkentette, mégpedig a nyugdíjmegtakarítások emlékezetes einstandjával. Csakhogy ez, a nyugdíjeinstand, nem számít bele az unió által előírt strukturális hiányba, miként a mindenféle különadók és válságsarcok sem. Magyarország strukturális deficitje idén hat százalék körül van, 2013-ra ez megközelítheti a tíz százalékot. Ezt kellene fél százalékra csökkenteni az egyezség szerint. Ez a már elhatározott megszorításon túl újabb mintegy 2-3 ezer milliárdos megszorítást tenne szükségessé. A jövőre tervezett 13 ezer milliárdos költségvetés helyett csak úgy 10 ezer milliárdból gazdálkodhatna az állam. És ez fájni fog, annyira, hogy ordítani fogunk a kíntól.

Akkora kihívás ez, ami nemhogy unortodox megoldásokkal, de valljuk be, szinte sehogyan sem teljesíthető mai viszonyaink között. (Igaz ez rajtunk kívül sok európai országra is.) De úgy, ahogy Orbán politizál immár tíz éve, úgy, ahogy az országról beszél ellenzékben, úgy, ahogy cselekszik kormányon, bizonyosan nem.

Elfogyott körülötte a levegő Európában, megszűnt a mozgástere itthon. Újratervezni vele már nem lehet. Tervezni nélküle még igen.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!