Viva Mexico!

Nyolc év múlva lesz negyven esztendeje, hogy a magyar labdarúgó-válogatott pályára léphetett a második mexikói világbajnokságon. Jelen állás szerint nincs különösebb valószínűsége, hogy a következő, 2022-es vb-n szerepelhetnek honfitársaink, sőt a 2026-os részvételben sem lehet megalapozottan reménykedni, de egyszer talán elnézhető a merengés, még akkor is, ha tudjuk: „Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz.” (Értsd: mi tudjuk, a magyar futball vezetői nem.)

Szóval, 2026-ban elindulok, és felkeresem először Irapuatót meg Leónt. (Mexikóvárost elsőre kihagyhatom, mert nem tudósítóként, hanem szurkolóként utazom, és amúgy sem fenyegetne az a veszély, hogy az akkreditációs kártyához csak a fővárosban létesített központi sajtóobjektumban lehet hozzájutni.) Nem zavar engem a 45 Celsius-fokos hőmérséklet meg az sem: az irapuatói katlanban úgy átnedvesedik a póló, mintha kimosták volna. Irapuatót amúgy az eper fővárosának tartják, azaz hamis az a vélekedés, amely szerint a gyümölcstermesztés ottani emblémája a savanyú szőlő lenne. Vidáman ellátogatnék tehát a guanajuatói Comanjilla Gyógyszállóba is, és az sem venné el a kedvemet, ha a hotelt a vb idején hetvennyolc fegyveres, valamint a főbejáratnál egy irtózatos méretű harcjármű őrizné, mint 1986-ban.

Nyilván sejtik már: a páncéloson túl lakott a magyar csapat. Az az együttes, amely hat gólt kapott Valerij Lobanovszkij szovjetjeitől. A magyar szakvezetőt addig körülrajongták – még a zárt kapus déli edzések sem keltettek ellenérzést –, azután viszont pillanatok alatt többet rúgtak Mezey Györgybe, mint ahány akciót a döntő fölényben futballozó „barátaink” vezettek. (Jelzem, van összefüggés napjainkkal: a keleti nyitás jegyében ma is barátaink az oroszok.) De ez sem tántoríthat el a jubileumi utazástól, melynek fénypontja persze az lenne, ha a magyar válogatott is mehetne a vb-re, és mexikói csoportba kapna besorolást. Ám a részvételre azzal együtt is kicsiny az esély, hogy 2026-ban már kétszer annyi (48) együttes szerepelhet a világbajnokságon, mint ahány 1986-ban összegyűlt Mexikóban. Fantáziálni azért lehet. Hajdanán a mexikóvárosi Hotel Presidente Chapultepecben három számítógép is azt hozta ki, hogy a finalisták egyike a magyar csapat lesz. Az Universal című mexikói lap pedig azt írta a szovjet–magyar meccs előtt, hogy (a valójában itthon hagyott) Nyilasi Tibor játszik centert.

Akkor miért ne képzelődhetnék újabb magyar szereplésről? S én már azt sem bánom, ha 0-7 lesz a vége… S amennyiben mégis úgy kószálnék Irapuatóban, hogy honfitársaim közül sehol senki, majd Disztl Péterre, Szendreire, Sallaira, Kardosra, Garabára meg a többiekre gondolok. 

Akárcsak most, újabb távollétünk idején.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!