A vörös zóna Brüsszelben, az Európai Unió állam- és kormányfői csúcstalálkozóinak helyet adó Justus Lipsius nevű épületében van. Ide csak maguk a tagállami csúcsvezetők, és egy-két közvetlen munkatársuk teheti be a lábát. A tanácsterem előterében viszonylag leharcolt ülőalkalmatosságok és egy kis büfé, ahol tapasztalataim szerint még az alacsony brüsszeli színvonalat is alulmúló kávét adnak.
A vörös zónában hamar kiderül, ki mennyit ér az európai politikai színtéren. Kihez lépnek oda szívesen a „nagyok”, kit vonnak be egymás közti beszélgetéseikbe. Mindig van, aki csak saját tanácsadóival beszélget. Kezet ráznak vele illedelmesen, tán még hátba is veregetik – Berlusconitól mindig mindenki számíthat erre például –, de nem karolnak bele egy kis beszélgetésre invitálva, nem ülnek mellé csevegni.
Hírlik, Orbán Viktor rendszerint feszengve téblábol itt, a vörös zónában. Pár hónapja az egyik kereskedelmi tévén láttam egy bejátszást valamelyik csúcstalálkozó családi fotózásáról, vagyis arról az eseményről, amikor a protokollosok szép sorba állítják a politikusokat, hogy mind ráférjenek egy képre. Mindenki társaságban, két-három fős csoportban érkezett, beszélgetve, vitatkozva. Orbán Viktor egyedül sétálgatott, kereste a helyét. Nem szólt hozzá senki.
Azért írom mindezt, mert ennek a példátlan európai össztűznek, ami most a kormányra, a miniszterelnökre és miattuk – fájdalom – Magyarországra zúdul, nem, pontosabban nem csak a magyarázhatatlan, antidemokratikus, az európai értékekkel és szabályokkal, összeegyeztethetetlen médiatörvény az oka.
Hogy jobban értsük, mi történik velünk, két ember kezét érdemes figyelni: Orbán Viktorét és Angela Merkelét. A magyar miniszterelnök – ahogy a német ARD tudósítója fogalmazott – nem érti, hogy Európa mitől Európa, a német kancellár viszont pontosan tudja: leginkább rajta múlik, hogy Európa maradjon is Európa.
Ha két kormányfő találkozik, akkor rendszerint kapnak egy dossziét a másikról. Ebben foglalják össze a tanácsadók mindazt, amit a tárgyalópartnerről tudni érdemes. Az Orbán Viktorról szóló dosszié már 1998 óta vastagszik. Abban éppen azok a jelzők szerepelnek, amelyeket már a fülkeforradalom előtt is előszeretettel írtak le róla komoly, befolyásos orgánumok: populista, nacionalista és hataloméhes. Orbánra, én legalábbis ezt tapasztaltam, távolságtartó gyanakvással tekintettek az Európai Unió vezetői. A bizalmatlanság a 2010-es választások közeledtével kezdett oszlani körülötte, amit ő a tökélyre fejlesztett kettős beszéddel tovább erősített: mást mondott itthon és mást külföldön. Az Orbánnak megelőlegezett bizalom nagyrészt azon a hiten alapult, hogy kormányon úgysem fogja megcsinálni mindazt, amit ellenzékből ígért, lecsendesedik majd populizmusa, a felhatalmazását pedig arra használja majd, hogy a szükséges, de népszerűtlen döntéseket is meghozza. Nem így történt: Európában példa nélküli kétharmados többségét a demokratikus intézmények szisztematikus gyengítésére használta.
Orbánon látszik, kimaradt neki jó néhány év az európai politikából. Azok az évek, amelyek alatt megtanulható lett volna, mit jelent a tagállami működés, milyen stílus szükséges az érdekérvényesítéshez egy közepes méretű ország vezetőjétől. Hogy az unió nem külpolitika többé, hanem napi gyakorlat, sok egyeztetéssel, rengeteg kompromisszummal, mentesen kevélységtől, kivagyiságtól és dactól. Orbán nem értette meg, hogy a soros elnökség nem bővíti, hanem éppen hogy szűkíti mozgásterét, legalábbis is a színen, a közös érdekekből ilyenkor a legkisebb kibeszélés sem megengedett. És bár a pénteki sajtótájékoztatóján maga mondta, hogy Európa nem csak érdek, de értékrend is egyben, nem fogta fel, hogy miután megsértette az érdekeket a válságadókkal, már nem köphet az értékekre a médiatörvénnyel.
Az eddigi lépései miatt a hírek szerint átélt már kínos pillanatokat Merkellel vagy Sarkozyvel folytatott megbeszélésein. Mert ők is, mint szinte mindenki más Európában, a válságkezelő megszorítások belpolitikai következményeit nyögik, csökkentik a kiadásokat, átalakítják az ellátórendszereket, erre jön Orbán, aki éppen átírja a közgazdasági tankönyveket, keleti szeleket ereget, erejét pedig a demokráciát romboló döntésekre használja a rendszerátalakító döntések helyett. De az eddigi emelt hangú tiltakozások nem hallatszottak ki a diplomáciai paravánok mögül. Bármennyire is kifogásolták a válságadókat, nehéz lett volna indokolni az aggályokat még hazai közvéleményük előtt. Akármennyire féltek, hogy precedenst teremt Orbán a nyugdíj-megtakarítások államosításával, az ügy tagállami hatáskör, alig van mozgástere az uniónak. A médiatörvény az más. Az elvi kérdés, az zsigeri ügy, az könnyen érthető, könnyen magyarázható: cenzor. Orbánnak a kritikákra és aggályokra adott dacos és dölyfös válaszai pedig eldöntötték: kiírta magát a klubból.
Mert a klubtagságit manapság elsősorban Angela Merkel osztja. A német kancellár nem először teszi nyilvánvalóvá: kész az eurózóna megmentésére, ezáltal az unió megerősítésére. Ez leginkább rajta múlik, mert ennek anyagi terhét legnagyobb részt Németország viseli. Hogy az eurózóna megmentése sikerüljön, és ennek belpolitikai következményei is túlélhetőek legyenek a német kancellár számára, ahhoz neki szövetségesek kellenek. Alakul tehát Európa új magja, amely immár nem az eurózóna, vagy a Schengen-tagság alapján rangsorolja az országokat, hanem annak alapján, kiket hív az elitklubba a német és másodsorban a francia vezető. Ebbe a körbe pedig a kelet-közép európai térségből egy ideje már nem Magyarországot, hanem Lengyelországot hívják, nem Orbán Viktort, hanem Donald Tuskot. Leszek Balcerowicz, egykori pénzügyminiszter nem véletlenül óvta hazáját „egy Orbán Viktor megjelenésétől, valamilyen más néven”.
Nem baj, mondhatnánk, majd ezután is egyedül szürcsöli a kávét a vörös zónában. Kit érdekel? Hát például azokat, akiket velem együtt sért és bánt a Süddeutsche Zeitung minapi karikatúrája: egy ősember külsejű egyén hajánál fogva húzza maga után a sajtószabadság hulláját. Mert erre a szőrös bunkóra nem az van írva, hogy Orbán Viktor, hanem, hogy Ungarn. Magyarország.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
