Kora hajnal volt, június 17-e, amikor Frank Wills biztonsági őrt szokásos szúrópróba szerinti sétái egyikén komoly meglepetés érte a Watergate épületben. A 24 éves fiatalember felfedezte, hogy a garázsba vezető lépcső ajtaját valaki úgy ragasztotta le, hogy ne lehessen bezárni. Levette a ragasztószalagot és ment tovább.
De a kíváncsiság hamar visszavitte. Az ajtón új tapaszt talált a régi helyén. Frank Wills gyorsan hívta a rendőröket – és bevonult a történelembe… Három civil ruhás nyomozó jött, emeletről emeletre haladva látták, hogy valaki nagyon kedveli a tapasz trükköt, de aztán a hatodikon már pajszert is használt, hogy feltörje a nyilván lezárt emeleti ajtót. Itt voltak a Demokrata Párt választási kampányát szervező nemzeti bizottság irodái. Az egyikben újabb meglepetés érte őket: Ne lőjenek! felkiáltással, kezeit magasba emelve előugrott egy öltönyös, gumikesztyűs ember. „Öt férfit, köztük egy volt CIA-ügynököt, tartóztattak le tegnap hajnali fél 3-kor, miközben a hatóságok szerint – kidolgozott terv alapján – be akarták poloskázni a Demokrata Párt Nemzeti Bizottságának irodáit” – így a Washington Post 1972. június 18-i írása. Az őrizetbe vettek szállodai szobáiban hattáskányi betörő felszerelést, elektronikus lehallgató készülékeket, köztük egy ezüstdollár méretűt, amelyet telefon lehallgatásra is használhattak, filmfelvevőt, nyilván az amúgy nem túl értékes dossziék tartalmát akarták rögzíteni, és három ceruza nagyságú könnygázfegyvert. Meg sok ezer dollárt, százasokban.
Így kezdődött. „Csak egy harmadrangú betörés volt” – igyekezett eloszlatni az összeesküvés-elméletek kedvelőinek gyanúját a Fehér Ház szóvivője. „Profi munka” – mondta az ügyész. Tudjuk, mi lett a vége: két évvel később, 1974. augusztus 9-én Richard Nixon lemondott elnöki tisztségéről.
Mi volt a Watergate-ügy? – negyven év elteltével sincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, amelyet Sam Ervin, a szenátusi vizsgálóbizottság derék konzervatív demokrata elnöke tett fel a nyomozást összegző 1974-es jelentésében. Azóta számos újabb dokumentum, hangfelvétel és visszaemlékezés jelent meg, de korántsem ismert még minden részlet: a napokban egy texasi történész kérésére úgy döntött az amerikai igazságügyi minisztérium, hogy a Watergate-perek eddig titkosított iratait is nyilvánosságra hozzák, így akár újabb meglepetések várhatóak. 40 embert érinthettek a perek és ítéletek, Az elnök embereit – ahogy a Watergate-ügyről készült film címe mondja.
De vajon mit gondol ma az a két oknyomozó újságíró, Carl Bernstein és Bob Woodward, akik negyven éve a Washington Post ifjú riportereiként buldog módjára, lépésről lépésre derítették fel és publikálták az ügyet? A Watergate-betörés 40. évfordulóján arra jutottak, hogy az általuk feltárt ügy csupán halvány lenyomata valami sokkal rosszabbnak: mire Nixon lemondani kényszerült, a Fehér Ház nagymértékben bűnözői vállalkozássá vált. „A Watergate még az elnökválasztási folyamat megsértésénél is több volt. A Watergate Nixon által irányított cinikus támadás volt, amely az amerikai demokrácia szívét vette célba: az alkotmányt, a szabad választás rendszerét, a törvényességet.” Még sehol sem volt a Watergate-betörés, amikor a nixoni Fehér Ház életvitelének már szerves része volt a titkos adatgyűjtés, a betörés, a lehallgatás, a politikai szabotázs. Egykori CIA- és FBI-ügynökökből verbuválódott a titkos akciókat végrehajtó „Vízvezeték-szerelők” egysége, a Fehér Ház közvetlen irányításával. Minden eszköz megengedhető volt, így az adóhivatal bevetése a politikai ellenfelek ellen, titkos kampánykassza a lejáratásukra az igazságügy-miniszter irányításával. Ez volt a „Watergate”: Nixon öt háborúja a civil szervezetek, a sajtó, a demokraták, a törvényesség és a történelem ellen – erre jutott a Post két újságírója.
Az első csapás célpontja a vietnami háború elleni mozgalmak voltak. Oly mértékben idegesítették Nixont, hogy nem sokkal 1969-es hivatalba lépése után felhatalmazta a CIA-t, az FBI-t és a katonai hírszerzést, hogy titkos eszközökkel, fokozott ellenőrzés alá vegyék azokat, akik a „nemzetbiztonságot fenyegetik”. Az ötletgazda Thomas Huston fehér házi tanácsadó volt, aki azért figyelmeztette Nixont, hogy ez törvénytelen. Nem zavarta, de végül hivatalosan nem hagyták jóvá, mert Edgar Hoover FBI-igazgató nem vállalta a rizikót. A gyakorlatban persze működött.
Célpont volt az előző demokrata államfő, Lyndon B. Johnson is, aki leállította Vietnam bombázását. A neves liberális elemzőintézetben, a Brookings Institute-ban őrzött dokumentumokat akarták felhasználni ellene. „Törjetek be, és szerezzétek meg. Értitek?” – utasította embereit Nixon a fehér házi magnófelvétel szerint. (A hivatalában folytatott beszélgetések rögzítését maga Nixon rendelte el, megőrizendő az utókor számára. Bevált.) A betörés végül elmaradt. Mint ahogy végül megbukott a másik – a sajtó elleni – háború is. A fő célpont kezdetben Daniel Ellsberg katonai elemző volt, aki 1971-ben kiszivárogtatta a vietnami háború titkos történetét tartalmazó Pentagon-iratokat. A fehér házi „profik” betörtek Ellsberg pszichológusának irodájába, hogy ott valami felhasználhatót kaparjanak össze a lejáratására. Nem ment. Nixonon kitört hírhedt rögeszmés antiszemitizmusa az egyik felvétel szerint. Egy másikon a vezérkari főnöknek magyarázza: „A sajtó az ellenségünk”.
A harmadik háborút a demokraták ellen indította újraválasztása részeként. Több mint 50 titkos akciót tártak fel a Washington Post újságírói. Különleges szerepe volt Mitchell igazságügy-miniszternek, aki az 1972-es kampányt irányította. Az első terv egymillió dollárba került volna. Gyémánt-akció a háborúellenes aktivisták ellen, Szén-akció egy fekete republikánus képviselőnő támogatására, hogy faji és nemi alapon ellenségeskedést szítson a Demokrata Pártban, Opal-akció a demokrata elnökjelöltek elektronikus megfigyelésére, és végül egy Las Vegas-i topless-mulatóról elnevezett Sapphire-akció – prostituáltak a demokrata konvencióra.
A negyedik háború az igazságszolgáltatás ellen irányult. A Watergate-betörés fordulópont volt. Hat nappal a betörés után hangzott el az a beszélgetés, amely két évvel később eldöntötte Nixon sorsát. Tanácsadója, Haldeman figyelmeztette, hogy az FBI-nyomozás ellenőrzése kicsúszott a kezükből. A CIA-t akarták felhasználni arra, hogy átvegyék az FBI szerepét, mondván, őket kontroll alatt tudnák tartani. Nixon utasította az embereit, hogy tárgyaljanak a CIA vezetőivel. „Keményen kell játszani. Ők is így játszanak, nekünk is így kell” – mondta. Nixon emberei jól látták, hogy baj van az FBI-jal. De csak évtizedekkel később derült ki: a szervezet második embere volt a legendás Mély Torok, Berstein és Woodward informátora.
Ugyan Nixont 1972 novemberében újraválasztották, a folyamat megállíthatatlan volt. Mindenki tette a dolgát. A szenátusi vizsgálóbizottság, a saját tisztességüket nem feladó ügyészek, éppúgy, mint a bíró, aki nem tett le magnótekercsek kikényszerítéséről és a Legfelsőbb Bíróság tagjai, függetlenül attól, kitől kapták megbízatásukat. Meg azok a reputációjukat féltő republikánus képviselők, akik végül belátták: Nixonnak mennie kell. „Cselekedeteim és tévedéseim sajnálatosak és talán megmagyarázhatatlanok voltak, de nem olyanok, amelyekért felelősségre lehetett volna vonni” – írta ő maga 1978-ban. Ezzel – állítja ma Bernstein és Woodward – Nixon nemcsak a vietnami háborút ellenzők, a sajtó, a demokraták és az igazságszolgáltatás ellen harcolt, hanem a történelem ellen is. Ez pedig talán maga a Watergate-ügy: Nixon totális háborúja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!