A civil összefogás diadalmeneteként emlegették az elemzők a spanyol Podemos (magyarul: képesek vagyunk rá) párt decemberi választási eredményét, hiszen a gazdasági megszorítások és a krónikus munkanélküliség ellen tiltakozó mozgalom talaján létrejött párt a szavazatok 20,7 százalékát szerezte meg.
Ez nemcsak azért volt hatalmas teljesítmény, mert a pártot szűk két évvel korábban alapította meg Pablo Iglesias madridi politológiaprofesszor a több mint 15 millió embert megmozgató indignados-tüntetések (felháborodottak) nyomán. Hanem azért is volt nagy szó az utcai mozgalomból létrejött párt sikere, mert a támogatottságuk mindössze 1,3 százalékponttal maradt el a nagy múltú szocialistákétól. Sokan a spanyol politikára jellemző kétpárti váltógazdaság végét vizionálták, hiszen egy másik újoncnak számító politikai formáció, az EU- és piacbarát Ciudadanos (állampolgárok) is szépen teljesített a szavazatok 13,9 százalékával.
Mára azonban ismét bebizonyosodott, egy dolog pártot alapítani a széles néprétegeknek tetsző elvek mentén, és az is más, ha egy országot kell vezetni. Ugyanis Spanyolországnak azóta sincs kormánya: a koalíciós tárgyalások eredményhirdetésének utolsó utáni határidejét május 3-ra tűzték ki. Két hete Iglesias már hajlandónak mutatkozott a kompromisszumra, és még azt is el tudta volna képzelni, hogy ne vállaljon tisztséget a szocialistákkal közösen alakított kormányban. De a szocialisták és a Ciudadanos nem voltak hajlandóak koalícióra lépni velük, így most hétvégén a Podemos 394 ezres párttagsága arról szavaz, támogassák-e kívülről a kormányt. Ha elutasítják a javaslatot, júniusban ismét parlamenti választásokat kell tartani.
A tanácstalanság hátterében az összes populizmusra hajló sújtó dilemma áll: jóval könnyebb szociális támogatásokat és új munkahelyeket követelni, mint azt megteremteni. Ha pedig érvényesül a politológiában közhelynek számító forgatókönyv, miszerint a radikális pártok kormányra kerülve visszavesznek harcias ötleteikből, akkor a választók egy része előtt veszíthetik el a hitelességüket. (Ha amerikai elnökké választanák a magát szocialistának valló Bernie Sanders vermonti szenátort, neki is hasonló fejtörést okozna, hogyan ültesse át a gyakorlatba népszerű eszméit. Erről bővebben a 12. oldalon olvashatnak az amerikai elnökválasztásról szóló anyagunkban.)
Hollandiában is a politikai elit felett aratott diadalként értékelik sokan, hogy a múlt heti népszavazáson a résztvevők 61 százaléka nemet mondott az Európai Unió és Ukrajna között létrejött társulási szerződés ratifikációjára. Noha a kezdeményezés nem volt színtisztán politikamentes, mert a szélsőjobbos pártokhoz kapcsolódó civil szervezetek kezdtek el aláírást gyűjteni a referendum kiírásához, az eredmény azt mutatja, egy szenzációhajhász üggyel könnyen lehet tömegeket mozgósítani.
A győzelmüket ünneplő szervezetek hangsúlyozzák, a népszavazás arra is ráirányította a figyelmet, hogy az EU-nak nem lenne szabad az emberek megkérdezése nélkül döntéseket hoznia az életükről. Szerintük a közvetlen demokrácia jelenthetne megoldást az EU gondjaira. Bár tény, hogy az uniónak komoly hiányosságai vannak ezen a téren (ezt hívják demokráciadeficitnek), ha minden kérdésről népszavazást írnának ki, ami az emberek életét legalább annyira érinti, mint Ukrajna társulási szerződése – azaz lényegében semennyire –, az megbénítaná a politikai döntéshozatalt és az egész demokrácia intézményét tenné értelmetlenné.
A nemzetközi példák azt bizonyítják, hogy a politikai párttá alakult tömegmozgalmaknál sokkal életképesebbek azok a személyiségek, akik a politika világán kívülről érkeznek. Nem köti őket a tömegmozgalmak populizmusa, így hatalomra kerülve nyugodtan köthetnek kompromisszumokat, és mivel körüllengi őket a politikán kívülállók bája, ezért népszerűségük megmaradhat. Ilyen például Adrej Kiska szlovák elnök, aki 2013-ig sikeres vállalkozó volt, de miután meghozta a döntést, hogy indul az államfői tisztségért, minden üzleti tevékenységével felhagyott. És Robert Fico miniszterelnök legnagyobb megdöbbenésére a szlovákok majdnem 60 százaléka nem a Smer dörzsölt politikusa mellett tette le a voksát, hanem a poprádi self-made man mellett.
Üstökösszerű karriert tudhat maga mögött Miro Cerar szlovén miniszterelnök is, aki 2014. június 2-án jegyeztette be a nemes egyszerűséggel magáról elnevezett pártját, majd július 13-án megszerzett a 90 parlamenti helyből 36-ot. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az alkotmányjogász nem a választások előtt másfél hónappal állt neki a politikai programjának kidolgozásához. Hanem egy évvel korábban, mikor felkérték miniszterelnöknek, miután Janez Jansa miniszterelnök korrupció miatt megbukott. Cerart dicséri az is, hogy akkor nemet mondott a felkérésre, mert úgy érezte, nem tudna felkészülni a feladatra. Hitelessége mellett Cerarnak az is nagy vonzereje, hogy a szlovének úgy gondolják, olyan, mint ők: befelé forduló, szerény és hagyományszerető. Ennek jegyében tavaly a pártját is átkeresztelte Modern Centrumpártra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
