Szeptember végi premierje óta, aki csak kicsit is érdeklődik a színházművészet iránt, őrülten töri magát, hogy eljusson a Jurányi Házba, és láthassa a Bodó Viktor rendezte Gogol-darabot, az Egy őrült naplóját, melyben Keresztes Tamás teljesen becsavarodik – és őrületesen nagyot alakít. Az év végi őrületben a Jászai Mari-díjas színésszel beszélgettünk.
– Az őrült szerep egyrészt hálás feladat, másrészt könnyen bele lehet sétálni a közhelyes megoldásokba. Ön hogyan próbálta ezeket kivédeni?
– Már viszonylag az elején egyetértünk abban Bodó Viktorral, hogy amikor Popriscsin megőrül, mert azt gondolja, ő a spanyol király, akkor nyugszik meg, akkor simul ki és érkezik haza. Valami beteljesül számára, valamit végre megértett a világból. És ezzel az elképzeléssel tulajdonképpen nagyon ügyesen ki lehetett védeni a kliséket. Eszembe jut egy fotó, amin a tömeggyilkos norvég Breivik nem sokkal a tette után teljesen átszellemült, megvilágosodott arccal, szinte Mona Lisa-szerű mosollyal ül a rendőrautóban. És épp ettől a nagy nyugalomtól vált igazán nyilvánvalóvá, hogy ez az ember megőrült. Egyébként maga Gogol elég következetesen és szemléletesen építi fel azt a kálváriát, amit Popriscsin végigjár. Nekünk csak az ő hangsúlyait kellett követnünk.
– Popriscsin nem nevezhető kis szerepnek, mégis egész színésztechnikai arzenáljával feldúsítja azt. Miért van szüksége erre?
– Nyilván volt bennem valamiféle ambíció, hogy ha már monodráma, mindent megmutassak benne abból, amit tudok. Mindamellett, mivel ez egy egyszemélyes produkció, szerettem volna, ha a néző egy másodpercre sem unatkozik ezalatt a másfél óra alatt. Ez a „one man show” így végül valóban elég nagy falat lett, ám nagyon alkalmas arra, hogy megmutassam benne, mit gondolok, gondolunk Bodó Viktorral a színházról, a színházcsinálásról, és nagyjából hol tartok mint színész.
– És mit gondolnak? Miről kell szólnia ma egy színháznak, mi a feladata?
– Erre közhellyel tudok csak válaszolni: szerintem az emberről kell szólnia. Az ember elég sokféle és összetett teremtés, és minél gazdagabban mutatjuk fel mindenféle csúfságával és szépségével együtt, a színház annál érvényesebb. Nem is annyira a tükörtartásról beszélek, inkább egy primerebb felmutatásról, amely nélkülözi a kritikát és a számon kérést. Nyilván tükör is kell, ám a tükörtartás egyfajta szembesítés, és abban van egy enyhe provokáció.
– És az baj?
– Egyáltalán nem baj. Csak azt érzem, hogy mindemellett lehet még valami pluszt is adni. A nézőnek ne csak azt kelljen látnia, hogy miben hibás és rossz. Ne csak azt érezze, lám-lám, milyen vagyok, hanem tudjon a színház valami olyasmit is mutatni, amire vágyni tud. De jó lenne, ha én is így tudnék szeretni, ha bennem is lenne ennyi szeretet, ha tudnék ilyen figyelemmel lenni. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint a tükörtartás vagy a szembesítés, csak épp a fonákjáról.
– Az Egy őrült naplójával is ugyanez volt a cél?
– Ebben is vannak provokációk, nyilván, ám itt sem akartunk erőteljesen aktualizálni, itt is inkább az embert kívántuk megmutatni, és attól aztán minden rögtön nagyon aktuálissá is vált, azt hiszem.
– Egy színész „kijátssza” az érzéseit, amiket megjelenít a színpadon, vagy éppen felerősíti azokat önmagában?
– Valószínűleg inkább kijátssza. Az ember kidühöngheti, kipufoghatja magát, elmondhatja a véleményét. Tehát tulajdonképpen inkább mondanám ezt valamiféle terápiának, mintsem egy olyan terheket a színészre rakó folyamatnak, ami után még külön kezeltetnie kellene magát.
– Ezek szerint csak mitizált képzet, hogy az ilyen szerepbe könnyen beleragadhat a színész?
– El kell telnie pár hétnek, hónapnak egy bemutató után, hogy tisztába jöjjek azzal, egy-egy szerep valójában mit is okozott bennem. Egyébként, ha pontosan tudnám, mi történik velem a színpadon, akkor receptet lehetne írni abból, hogyan kell színházat csinálni. Ám ebben nagyon sok az ismeretlen tényező, nagyon sok minden zsigeri, és csak ott születik a színpadon. Könnyen elképzelhető, hogy nem is vagyok mindennel tisztában, mi történik velem egy-egy előadás alatt, és talán jó is így. Tudnom kell valahogy úgy beleengedni magamat egy szerepbe, hogy elvileg már ne legyen önkontroll. Ugyanakkor kell lennie egy tudatos résznek is – ennek arányát tanulom még most is minden egyes előadáson.
– Miközben elképesztő sok mindent csinál az előadásban a játék mellett, többek között a looper nevű szerkezetet is kezeli, amivel élőben hozza létre a zenét. Hogyan lehet így befelé is koncentrálni?
– Az ambícióm része volt, hogy meg tudjam ugrani ezt a feladatot: itt egyszerre nagyon sok mindenre kell figyelni. A dobosok tudnak egyik kezükkel egészen mást játszani, mint a másikkal, a lábukkal meg egy harmadikat és egy negyediket. Ez is kicsit hasonló; bizonyos technikai részeket addig kellett gyakorolni, amíg már automatikussá nem váltak, és koreográfiaként működtek. Így alapvetően már arra tudok figyelni, hogy az elhangzó mondatok mögött legyen gondolat is.
– A díszletet is ön tervezte. Nem szokta a színész Keresztes Tamás átkozni a díszlettervező Keresztes Tamást, hogy kénytelen ebben az absztrakt térben mozogni?
– Erre magam is kíváncsi voltam. De végül a tér nagyon sokat tudott adni: a gondolat adta a teret, a tér meg a pluszgondolatokat. Nem kizárt, hogy máskor is szívesen belevágok majd ilyesféle tervezésbe, mert élvezetes, nagy kaland volt figyelni ezt a kölcsönhatást és kijárni a díszletgyártó műhelybe, mesteremberekkel találkozni. És eleve van egy vonzalmam a praktikus dolgok iránt.
– De hol a praktikum abban, hogy bár több mint egy évtizede a budapesti Katona József Színház társulatának tagja, rendre több független társulattal is játszik? Mit gondol a függetlenek ellehetetlenítéséről?
– Biztos, hogy semmi változás nem marad nyomtalanul, és előbb-utóbb lesz következménye. Az egész színházi szakmát érinteni fogja. Végtelenül szomorú, amikor megszűnik egy ereje teljében lévő tehetséges társulat, mint ahogy például a Bodó Viktor vezette Szputnyik is. Példamutató az az erő, amivel életben maradnak, amíg tudnak, és olyan erős előadásokat tudnak létrehozni, amelyek valóban sokszor inspirálják a kőszínházakat is. Ezek a változások nem sok okot adnak a derűlátásra, csakhogy ez már társadalmi ügy is. Életbevágó, hogy akik felettünk dönthetnek, eljussanak odáig, hogy tudjanak tíz-húsz évben vagy akár még hosszabb távban is gondolkodni, ne csak három-négyben. Mert akkor talán megértenék, mekkora szükség van arra, hogy legyenek ilyen műhelyek. Nem tudom, igazából mit lehetne tenni. Talán úgy tudok a leginkább segíteni, ha arról, amit csinálok, akár független produkciókban is, minél egyértelműbben kiderül, hogy jó, és van értelme.
Keresztes Tamás
2004-ben végzett a Színművészeti Egyetemen, azóta a Katona József Színház egyik meghatározó színésze. Eljátszotta többek között Troilust, József K.-t, Woyzecket, Pinokkiót, Godot Luckyját. A Bozsik Yvette rendezte Cabaret-ban Konferanszié volt, Shaffer Amadeus című darabjában maga Mozart. Rendszeresen játszik alternatív társulatokban, a TÁP Színház oszlopos tagja. Láthattuk az Isteni műszakban a filmvásznon is. Az Egy őrült naplójában Orlai Tibor felkérésére alakul át.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!