Ki az a Mesterházy? Ezzel a kérdéssel kezdődött a most távozó MSZP-elnök politikai karrierje valamikor 2001 környékén. A kérdést Medgyessy Péter akkori szocialista miniszterelnök-jelölt tette fel, amikor összeállították az MSZP létező struktúráin kívüli kampánycsapatát, a feledés jótékony homályába vesző úgynevezett Tízek Társaságát.
Bár Medgyessynek fogalma nem volt róla, ki az a Mesterházy, elfogadta, hogy ő legyen a kampánycsapatban a „fiatal fiú”. Alkalmassá is tette erre addigi önéletrajza: nyelveket beszélő, diplomás, új arc és dolgozott Horn Gyula titkárságán, tehát valamennyire bekukkanthatott már a színfalak mögé. Mesterházy tette is, amit kértek tőle a 2002-es kampányban, cserébe megkapta a politikai szempontból némiképp szélárnyékos Ifjúsági és Sportminisztérium államtitkári posztját Medgyessy kormányában. Ebben a minisztériumban került szembe először Gyurcsánnyal, akit Medgyessy afféle büntetésként nevezett ki a kormányzati szempontból jelentéktelen tárca élére. Nos, Mesterházy és Gyurcsány finoman szólva sem lettek barátok. Mesterházy ugyanis a tárcánál annak a szocialista ifjúsági lobbicsoportnak támogatásával működött, amelynek később elfajzott terméke lett Zuschlag János is. Ezzel a későbbi miniszterelnök személyében ugyan szerzett magának egy – láttuk – hosszú távra szóló ellenfelet, de az MSZP-ben kikapart magának nem kevés mozgásteret. Hogy a belső kamarillának igazi mestere, az már a korai időkben megmutatkozott. Jó ütemérzékkel sajátította ki a generációs alapú politizálás tereit azzal, hogy megalakította a Harmadik Hullám nevű platformot. Hogy a szervezet politikai értelemben mit tett hozzá a szocialista párthoz, azt talán a legtapasztaltabb „kremlinológusok” sem tudnák megmondani, mindenesetre Mesterházyt a platformelnökség beemelte a nagyok mellé a fontos döntések közelébe. Ez, valamint az ifjúsági kvóta – a vezető testületek húsz százalékának 35 év alattinak kellett lennie – elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy bekerüljön az MSZP országos elnökségébe.
A Medgyessy buktatását követő tisztújító kongresszuson a pártban addig tapintatosan mozgó Mesterházy már alelnöki pozícióra aspirált. Hogy nem lett az, az Gyurcsány ellenszenvének, illetve egy megegyezésnek (miszerint nem megy szembe Ujhelyi Istvánnal) tudható be. A 2007-es kongresszuson újra rajthoz állt volna, ám pont a 2010- es választások mumusává terebélyesedő Hagyó Miklós próbálta eltántorítani szándékától. És Mesterházy ekkor sem robbant, hagyta elúszni az alelnökséget. Közben – mezei elnökségi tagként – építette azt a toposzt, hogy ő a pártelnökségen belül Gyurcsány ellenzéke. És bár az akkori elnökség tagjai nem nagyon emlékeznek markáns Mesterházy-megszólalásokra, a Gyurcsánnyal szembeni érdemi vitákra, Mesterházynak jót tett a látszat: ő nem Gyurcsány embere. Így előbb MSZP-alelnökké, majd frakcióvezetővé, de mindenképpen a „jobb híján kompromisszumok” emberévé emelkedett. Kétségtelen, hogy ambíciónak sosem volt híján, és a feladat elől sem ugrott el, amikor elvállalta a bukásra ítélt 2010-es kampányban a miniszterelnök-jelölt hálátlan szerepét. Kockáztatott, de bejött neki: bár sokan bűnbaknak szánták, a kampányban elkezdett belső építkezés és a tény, hogy érdemi kihívója nem akadta a 2010-es Fidesz-kétharmad után, megerősítette vezető szerepét az MSZP-ben.
Hamar kiderült, hogy Mesterházyt „alulmérték” – elsőrangú hatalomtechnikusnak bizonyult. Mire a félreállított korábbi elit körbenézett, a párt forrásgazdálkodását, a megyei vezetést, a frakciót már Mesterházy dominálta. És ez nem is változott négy éven át – az elnök „főtevékenysége” a status quo fenntartása volt. Tette ezt olyan ügyesen, hogy szállóige lett a pártban: utoljára Horn Gyula volt, aki ilyen erősen uralta a szocialistákat. Ennek ára az volt, hogy Mesterházy nem a képességet, nem a politikai teljesítményt, hanem csak és kizárólag a lojalitást, még pontosabban: a szervilizmust tette az előrejutás feltételéül. Emberei ott voltak minden belső pártfórumon, aki pedig kritikát fogalmazott meg, az rövid úton kapta a pártelnöki leszúrást SMS-ben vagy szóban.
Közben azért mutatott politikusi erényeket is, mert a türelem bizonyosan ilyen. „Kiülte” a baloldali osztozkodásból fakadó konfliktusokat. Azonnal várni kezdett Bajnai színrelépésekor is, miként Gyurcsány pozícióharcának idején is. Ez a taktika végül – megint csak, mint afféle jobb híján kompromisszum – az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltjévé tette. Ebben a szerepben végre kiléphetett volna a maga építette elefántcsonttoronyból és a választók számára is értelmezhető politikai teljesítményt mutat. Hogy miért nem tette, azt az MSZP-ben is csak találgatják. Kézenfekvő magyarázatnak a képességhiány adódik, a rosszindulatú pletykák a Fidesszel való valamiféle tisztázatlan viszonnyal magyarázzák a feltűnő puhaságot, az Orbán Viktorral való konfliktus kerülését.
Mesterházy, bár ismerői szerint őszintén hitt a választási győzelemben, felkészült a bukásra is: hozzá lojális, de érdemi politikai teljesítmény nélküli névtelenekkel töltötte fel az MSZP országos listáját, ezáltal a frakciót is. Tisztes vereség esetén ez akár elegendő is lehetett volna a túléléshez, de az április 6-i eredmény súlyosabb volt a vártnál.
És ekkor vétette talán első taktikai hibáját: ha időben mozdult volna, talán előre menekül. Ám a választási vereséget követő felelősségeltolás és az EP-kampány katasztrofális kudarcára mutatott pánikreakciója szembefordította vele a szűk környezetén kívül szinte az egész pártot. A várakozás politikája, ami korábban felemelte, most a vesztét okozta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
