Az Európai Unió jelenleg az 1787-es alkotmány előtti Egyesült Államokra hasonlít, amikor a Konföderációs Cikkelyek következtében a központi hatalom majdnem csak névleges volt – véli Thomas J. Sargent Nobel-díjas amerikai közgazdász United States then, Europe now („Az Egyesült Államok akkor, Európa ma”) című tanulmányában.
Bár távol álljon egy amerikaitól, hogy tanácsot adjon az EU-nak – mondja szerényen az ok és okozat makroökonómiai összefüggéseinek empirikus vizsgálataiért kutatótársával együtt tavaly közgazdaságtani Nobel-díjjal kitüntetett professzor –, az amerikai történelem mégis számos tanulsággal szolgálhat az unió döntéshozóinak.
Egy évvel azután, hogy a gyarmat 1776-ban kivívta függetlenségét a brit birodalomtól, az államok vezetőinek el kellett dönteniük, milyen formában képzelik el Amerikai jövőjét. A konzervatívok egy olyan föderatív államban gondolkodtak, ahol a központi kormánynak erős jogkörei vannak. A radikális politikusok viszont csak egy rendkívül laza államszövetséget tudtak elképzelni. A vitában utóbbi csoport kerekedett felül, a központi hatalom szerepét jelképesre csökkentették. Az államok GDP-jüknek mindössze 1-2 százalékát fizették be a közös költségvetésbe – ez pontosan megegyezik a mai uniós tagállamok befizetéseivel.
Az amerikai államok laza együttműködése azonban nem bizonyult hatékonynak, így tíz évvel később a föderáció hívei alkotmányozó kongresszust hívtak össze. 1787. szeptember 17-én fogadták el az új alkotmányt, ami néhány változtatással megteremtette a máig érvényes államberendezkedést, melynek alapja a szövetségi és a helyi kormányzatok közti hatalommegosztás, ahol az előbbi hatáskörei az erősebbek.
A függetlenségi háborúban eladósodott államok problémáit azonban az új alkotmány sem oldotta meg, ezért 1789-ben az USA első pénzügyminisztere, Alexander Hamilton arra kényszerült, hogy a központi kormány nevében felelősséget vállaljon az államok adósságaiért, így azok elkerülték a teljes csődöt. A jól gazdálkodó államoknak kezdetben persze nem tetszett ez a megoldás: Virginia vezetőit például úgy sikerült rávenni az adósságátvállalásra, hogy Hamilton ígéretet tett arra, az állam területén építik fel a szövetségi fővárost. (Így is lett: Washington lényegében ebből az alkuból született.)
Azóta az állam szerepe jelentősen megváltozott: sokkal nagyobb terhek hárulnak rá, mert az emberek jóval később állnak munkába, és később is halnak meg. Így az oktatásra, egészségügyre és nyugdíjrendszerre a beszedett adók 40-60 százalékát is elköltheti a kormány, míg az 1790-es években az állami bevételnek csak elhanyagolható hányadát fordították jóléti intézkedésekre. Mindazonáltal van néhány tanulság a korabeli Amerikából, ami hasznos lehet az EU számára – állítja Sargent. Az egyik legfontosabb az, hogy ma egy állam hitelképessége attól függ, mennyire lehet elhinni róla, hogy a jövőben jelentős jövedelmekre tesz majd szert. Tehát ha nincs egy olyan központi szerv, amelyről tudni lehet, hogy jelentős bevételekkel rendelkezik, nem lesz, aki hitelezzen neki. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a hitelesség kérdése is: jó hírnevet szerezni költséges, és túlzott idealizmusra vall azt hinni, hogy mindenki egyformán megbízható lesz majd. Erre fel kell a központi vezetésnek készülnie. A másik tanulság az, hogy potyautasság elkerülhetetlen: minden állam esetében lesz majd egy-egy kezdeményezés, amelyet nem lesz hajlandó támogatni, remélve, hogy majd egy másik átvállalja a terheket. A legfontosabb következtetés pedig az, hogy a monetáris és fiskális politikának összhangban kell lennie: csak zavart okoz, ha egy államszövetségnek közös pénze van, de a költségvetési politikáikat nem hangolják össze.
Hogy az uniós vezetők tanultak-e a történelemből, a következő fél évben kiderül.
Sz. Á.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!