Ha valaha, itt helytálló hasonlatnak a néhai Diana hercegnő legendás mondása arról, hogy hárman sokan vannak egy házasságban: Obama egyszerűen nem találkozhat Putyinnal abban a Moszkvában, ahol (egyelőre legalábbis) Snowden a „harmadik” jelenlévő.
Ekkora tekintélyveszteséget a hazai porondján sokak által puhánynak minősített külpolitikája már nem viselhetett volna el, az elnök ráadásul presztízskérdésnek tekinti a világbotrányt csinált kiszivárogtató elkapását, Washington nyíltan nyomást gyakorolt a menedékjoggal kacérkodó kormányok sorára. Így persze Putyin is hasonlóan van vele: az ő otthoni pozíciói is gyengülni látszanak (az orosz gazdasággal együtt), tehát nem engedhetett az amerikai nyomásnak. Ráadásul igazában véve nem is nagyon volt miről beszélni e szeptemberre tervezett párbeszéden, s amiről mégis lenne, azt akár el is intézhetik egy eszmecserével az akkortájt esedékes szentpétervári G-20 csúcstalálkozó „folyosóján”.
Snowden éppenséggel jó ürügy volt tehát egy olyan csúcs „elhalasztására”, amelyen esély sem látszott egyezségre, sőt bármiféle előrelépésre – Szíriától Iránon át a fegyverkorlátozásig holtponton toporgó – az amerikai–orosz viszonyban. Nincs mit elnökök szintjére emelni, lám a védelmi és külügyminiszterek éppen most tárgyaltak, mintha mi sem történt volna, Washingtonban. Nincs értelme csúcsot tartani pusztán a csúcs kedvéért – érvelt a Fehér Ház, amely szerint valójában inkább hathat Putyinra a találkozó lemondása, mint Obama bármely érve a zárt ajtók mögött (valaha ezt makarenkói pofonnak nevezték volna). Maga az elnök úgy fogalmazott, hogy szerinte az oroszok időnként visszaesnek a hidegháborús mentalitásba, holott ő folyton mondogatja moszkvai kollégájának, tegyék túl magukat a múlton és foglalkozzanak a jövővel.
A csúcshalasztás persze tagadhatatlanul felidézi a múltat. A párizsi négyes nagyhatalmi csúcsot 1960 tavaszán, amelyen Hruscsov (amúgy szintén kémincidens okán) faképnél hagyta Eisenhowert és nyugati kollégáit; az 1969-re (SALT-egyezséggel együtt) tervezett csúcs meghiúsulását Csehszlovákia megszállása miatt; a bécsi Brezsnyev–Carter csúcs utáni (kölcsönös olimpiai bojkottal járó) többéves csúcstalanságot az afganisztáni intervenció nyomán. De még a Gorbacsov és Reagan által újfent sínre tett párbeszéd és a kitűzött reykjavíki csúcs is kis híján bajba került egy amerikai tudósító moszkvai letartóztatásakor. Egy már meghirdetett csúcs egyúttal zsarolásra is lehetőséget kínált, 1971 decemberében óriási botrány lett az amerikai közéletben, amikor egy „névtelen magas rangú” azzal fenyegette meg a Kremlt, hogy Nixon lemondja tavaszra tervezett moszkvai útját, ha Brezsnyevék nem állítják meg India Kelet-Pakisztánt lerohanó hadait (ám azok mégis kettészakították a muzulmán szomszédot, s megszületett Banglades). Talán sokat elárul a helyzet és a kor különbségéről, hogy akkor a Washington Post tudatosan megszegte az íratlan szabályt és leleplezte Kissingert: ekkora horderejű nemzetbiztonsági ügyben nem maradhat névtelen. Most a New York Times még csak vezércikkre sem méltatta a „Snowden-csúcs” lemondását.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!