"Az ütés csak a legvége" - mondja Misi bácsi. Sipos Mihályt 2005-ben lelőtték. Azóta tudja, hogy van Isten. Onnan tudja, hogy a mellkasába kapott golyó nem végzett vele. Pedig – ahogy mondja – se erős, se ügyes nem volt. Most a VIII. kerület kellős közepén bokszolni tanít gyerekeket. Bár semmiféle edzői képesítése nincs, eddig két bajnokot nevelt. De nem erre a legbüszkébb. Hanem arra, hogy a srácai nem az utcán lógnak, és elutasítják a kábítószereket. És az se baj, ha Istent csak később találják meg.

 
 

„Az ellenfeled bal lábas, ugye? Na, akkor figyelj a baljára, mert az bivalyerős. De te gyorsabb vagy. Elhajolsz, ütsz. Így.” Ricsi édesapja meghalt, bátyja börtönben ül, édesanyja ápolónő, több műszakban dolgozik. Az elálló fülű, tüsihajú, alig húszéves fiú öt éve van Sipos Mihálynál. Korábban bokszolt, de ma már a K1 nevű küzdősportban vitézkedik. Most éppen az országos bajnokságra készül. Heti háromszor itt, a Szelídek Tanodájában (ahogy maguk között nevezik), háromszor pedig profi edzővel. Emellett biztonsági őrként dolgozik, mert valamiből élni is kell. „Nekem csak ez van, a meló meg a szerelmem – mondja. – Ha ez nem volna, biztosan az utcán lennék. Nem sokon múlt.”


Zene helyett bűnözés


A dolgok általában mindig csak egy hajszálon múlnak. 1987-ben Sipos Mihály, aki akkor alig volt fiatalabb Ricsinél, az utcán élt. Tősgyökeres józsefvárosiként ismerte mindenki. A srácot, aki minden balhéban benne volt. De mivel se túl bátor, se túl erős nem volt, folyton félt. Hogy leküzdje a félelmét, először inni kezdett. Amikor már ez sem segített, jöttek a szerek. Először a fű, aztán a keményebbek: LSD, speed, kokain, heroin. „Józsefvárosban születtem, szüleim, nagyszüleim zenészek voltak, édesanyám a vendéglátós. Reggel öttől este tízig melózott. Zenész apám kétéves koromban hagyott ott minket először. Aztán visszajött, de megint elment. Két nagybátyám fiatalon meghalt. Én is zenész akartam lenni, zongoráztam, nagybőgőztem, de nem volt bennem sem elég erő, sem kitartás.” A zene helyett focizott – egy kicsit itt, egy kicsit ott. Tehetséges volt, a Pénzügyőrben fizettek is a játékáért. De a könnyű pénzt mégsem a foci hozta. „Bűnöző lettem, nincs ezen mit szépíteni.” Édesanyja halála után hamar megnősült, jöttek a gyerekek.

2005-ben valakinek kölcsönt adott, de az nem akarta visszaadni. Mihály egyik unokatestvérével megpróbálta visszaszerezni a pénzt, de az adós inkább lelőtte mindkettejüket. Ő megúszta, de az unokatestvére a gerincébe kapta a golyót. Azóta is kerekes székben ül. „Én a mellembe kaptam a golyót, de túléltem. Ott a kórházban tettem fel a kérdést először, miért vagyok én életben? Hiszen se erős, se ügyes nem vagyok.”

A választ a kérdésre a Hit Gyülekezetében kapta meg. „Vallásos voltam én korábban is, de nem jártam templomba. Azt mondtam: Istennek nem tetsző életet élek, mit keresnék én ott?” Aztán egy ismerőse hívta, ő pedig elment egy istentiszteletre. És ott maradt.

Egy évvel később indította be a Sporttal a drog ellen elnevezésű programját. Pénzt a Kisebbségi Emberi Jogvédő Alapítvány szerzett neki, abból vette az első kesztyűket és zsákokat. Később a Göröngyös Út Foglalkoztatási és Szociális Egyesület karolta fel Sipos Mihály kezdeményezését. A kerületi önkormányzat is segített, igaz, csak azzal, hogy az iskola tornatermében heti három alkalommal ingyen edzhetnek.


Újraírt sors

A tornaterem sarkában egy valószínűtlenül vékony kislány valószínűtlen árnyalatú pink bandázst teker a kezére. „Hé, Ricsi, kérsz zsírégetőt? Ha hozol egy üveget, kaphatsz!” Ricsinek három kilót kell leadnia a versenyig, ennyivel van a versenysúlya felett. A zsírégető persze jó megoldás, de Sipos Mihály inkább a munkában és az izzasztó nevű helyiségben hisz. Az izzasztó tulajdonképpen egy ablaktalan fürdőszoba, ahol húsz perc alatt bő fél kiló jön le a delikvensről.

„Hajni, te is jössz az izzasztóba!” – adja ki az ukázt a mester, és a kislány – bár vonakodva – megy utána.

Hajni 15 éves, „civilben” Sipos Mihály legkisebb gyermeke. Nem az a bunyós fajta. Jól tanul, szorgalmas, tavaly 4,3 volt az átlaga. Hét éve hegedül. „Állandóan jártam apával versenyekre, voltam egy-két gálán is, gondoltam, ez nekem is menne” – ad magyarázatot a pink bandázsra Hajni. Az izzasztóra meg azért van szüksége, mert jövő héten indul élete első versenyén, méghozzá 52 kilóban, de most majdnem 54. (Úristen, hol fér el egy ekkora lányon 54 kiló?) Nem félsz? – kérdezem, de legyint. „Ki kell próbálnom. Remélem, nem fog nagyon fájni, és akkor folytatom.” És a hegedű? – próbálkozom. „Azt imádom, semmi pénzért nem hagynám abba.”


A lustaság szüli a bűnt

Az izzasztó után Sipos Mihály felváltva kesztyűzik az öt fiúval és Hajnival. „Elfáradtál? Nem baj! Mindenki elfárad, csak ne add fel!” – biztatja az egyik srácot. „Még új, majd belejön” – magyarázza.

Amikor Ricsivel foglalkozik, a többiek körbeállják őket. Egyikük mobillal veszi a mozdulatokat. Ricsi példakép, több versenyt nyert, ő itt a profi. „Még sokra viheti” – mondja Sipos Mihály. De nem ő a „koronagyémánt”.

A tanoda legnagyobb ásza Szabó Zoltán. A most 22 éves fiatalembert Sipos Mihály vitte el a Toto Promotionhöz, egy profi menedzserirodához, akik eddig 13 meccset szerveztek a srácnak. Ebből tizenkettőt megnyert. „Zoliban a saját életemet láttam. Tudtam, hogy milyen mélyre süllyedhet onnan, ahonnan jött. Ezért segítettem neki. És tudja mit? Még világbajnok is lehet” – mondja Sipos Mihály.

Ha a teremben épp nincs hely, akkor a lakásában foglalkozik a srácokkal. Mindegy, hogy hol, csak ne az utcán és ne a számítógép előtt! „A lustaság és a semmittevés szüli a bűnt” – vallja. És ha valaki, hát ő biztosan tudja.

Mihály sosem bokszolt. Papírja sincs róla, sosem tanulta, autodidakta edző. „Verekedni persze tudtam, de csak az utcán. Mindig érdekelt, hogy csinálják a profik – meséli. – Eljártam edzésekre, kiírtam azokat a gyakorlatokat, amik tetszettek, és úgy alakítottam őket, ahogy jónak gondoltam. Ma is így csinálom.”

Azt mondja, vihetné a gyerekeket a gyülekezet csillogó sportcsarnokába is, de ő józsefvárosi, nem akar innen elmenni. Pedig itt nem egyszerű támogatót találni. „Kértem én a kerületi roma önkormányzatot is, hogy támogassanak, de a fülük botját se mozdították. Azt mondták, nincs rá keret. Én nem tudom, mennyit ér egy ember élete, mennyit egy gyereké. Csak azt tudom, hogy az élet nem csak a zenéről, a bálokról és a bulikról szól. Én hiszek a sportban és az ökölvívásban. Tudja, a boksz nem csak az erőről szól. Inkább a gondolkodásról. Hogy meg tudjuk előzni a másikat. Hogy tudjuk, mire számíthatunk. Hogy el tudjunk lépni, ha jön a baj. Az ütés csak a legvége. Azt kell megtanulniuk, hogyan zárkózzanak el az erőszaktól. Ha ez sikerül, akkor az se baj, ha nem lesz belőlük nagy bajnok.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!