Színpadon lehengerel, civilben elbűvöl – mindenképp hatása alá kerül az ember. Básti Juli a héten töltötte be 60. életévét, és közel negyven éve, hogy a pályán van. Ezerarcú, dívától a bohócig, komikától a tragikáig mindent képes eljátszani, nem is akárhogy. Kossuth-díjas, és még mindig tele van energiával. Ám még egy kirobbanó tehetségű vezető színésznőnek is meg kell küzdenie az idő múlásával, és a szakma sem mindig bánik jól nagy moguljaival.
– Hogy éli meg az évek múlását?
– Amikor az ember érzi, hogy a lelke belül egészen más állapotban van, mint a külseje, akkor elképesztő hazugság lenne azt mondani, hogy nem foglalkozik vele és nem fáj. Ráadásul azt is el kell fogadni, hogy vannak szerepek, amiket nem játszhattam el, és már nem is fogok. Ez nem egy kellemes történet, de próbálok ráhangolódni. Persze vannak rosszabb napok, amikor nehéz. Számomra ugyanakkor megkönnyítette a helyzetet, hogy sok csúnya és öreg szerepet játszottam fiatalkoromban, például az Übüben, a Sztálin menyasszonyában, a Tökfilkóban. Ezek bevállalós munkák voltak, úttörő voltam abban, hogy fiatal nő létemre elcsúnyíttattam magam, és élveztem ezt. Ami jó a koromban, hogy már nem kell megfeszülnöm, hogy dögös legyek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tartom karban vagy hogy ne tudnám magam összekapni.
– A kerek évszám jelent valami pluszt?
– Persze. Még jobban utálom, mint a többit, az a plusz. A 35. születésnapomon fekete zászlót tűztem ki a szigligeti nyaralónkba. Azért most már jobb; elfogadtam, hogy megyünk a lejtőn, és kész. Persze nekünk, színésznőknek, akik fiatal korunkban színpadon és filmen a vágy tárgyai voltunk, rajongott nők, nehezebb váltani. A közönségnek pedig azt nem könnyű megszokni, hogy már nem úgy nézünk ki, mint régen. Az viszont mindenképpen sajnálatos, hogy a korosodó színésznőkre jóval kevesebb szerepet írnak, filmet pedig nálunk egyáltalán nem. Éppen most utasítottam vissza egy olyat, amiben két mondatom lett volna: „Vegyél még a levesből. Miért nem eszel?” De nem panaszkodom, mert szerencsés életem volt, sok és jó munkám.
– Egy jó időre – 2003 és 2015 között – azonban mégis mintha parkolópályán lett volna.
– Lehet. Számomra a Nemzeti Színház szerencsétlen választás volt. Kevés jó szerepet kaptam, de a gyerekeim miatt semmiképpen nem mentem volna még egyszer vidékre. Nem voltam boldog, hogy eljöttem a Katonából, de az fiataloknak való hely, rájuk építenek, ők kapják ott a jó szerepeket. Egyébként ez rendben is van. Mindemellett amikor a Nemzetiben „parkolópályán” voltam, a Centrálban akkor is jókat játszottam. Nincs olyan, akinek az életében ne lennének hullámvölgyek.
– Mostani munkahelye, a Centrál Színház úgy él a köztudatban, hogy szórakoztató, bulvárszínház, ennek ellenére nagyon sok szociálisan érzékeny, társadalmi témájú darab van a repertoárján.
– Olyan kényszeredett ez az osztályozás: szórakoztató és bulvár, aztán rögtön nem érteni, mit keresnek ezek a szociálisan érzékeny, társadalmi témájú darabok a repertoáron. Mert ez nem így megy! Egy bővülő létszámú közösségért viselünk felelősséget, azokért, akik a Centrálba járnak, nekik mesélünk történeteket, amik élni segítenek. Hol így, hol úgy, de mindig komolyan véve az embert és gondjait. És akkor rögtön megszűnnek az említett ellentmondások. Persze a Centrálnak is története van, mely 2003-ban indult, és reméljük, még nagyon sokáig tart. Ennek a történetnek lényeges eleme a színház hagyománya, a genius loci, de ugyanúgy a nézőtér mérete vagy az épület helye a városban. Ezeket tisztelve és figyelembe véve haladtunk és tervezünk folyamatosan fejlődni ma is. Tíz évvel ezelőtt például még nem lehetett volna akkora sikere a Nem félünk a farkastólnak vagy a Jó embereknek, mint amekkorának ma örülhetünk. Be se mutathattuk volna őket.
– Törőcsik Mari mondta, hogy magán kívül önt tartja még férfi(agyú) színésznőnek: a szerepéről az egészhez viszonyítva gondolkodik, és szereti egyben látni az előadást, a koncepciót. Hogyhogy nem rendez?
– Mert gyáva nyúl vagyok. De hát hogyne lennék gyáva, mikor Ascher, Alföldi, Zsótér, Zsámbéki olyan magasra tették nekem a lécet. Nem fogok csak azért rendezni, hogy elmondhassam, rendeztem. Babarczy László egyébként már Kaposváron, a pályám legelején biztatott, hogy rendezzek, mert szerinte jól csinálnám. Aztán mentek az évek, és ez kimaradt. Lehet, hogy majd még egyszer megpróbálom.
– A színészethez is hasonlóan viszonyul: rendre bepánikol a kapott szereptől, és nem szeret szerepelni, kiállni a színpadra.
– Valóban, a szerepléshez, a színészethez is kell bátorság, ám ezt már gyerekkoromtól kezdve gyakorlom. Ráadásul imádom csinálni, és mindig iszonyú kíváncsiság hajt! Az elején azonban tényleg rettegek, lesz-e belőlem majd egyszer csak az a személy, akit olyan részletesen elképzeltem.
– Együtt dolgozik a férjével, Puskás Tamással, ez mennyire egészséges, pláne, hogy ő a színház igazgatója is?
– Erre sok és jó példát látni: Fellini–Giulietta Massina, Bergman–Liv Ullmann. Na, mi is jól tudunk együtt dolgozni, akkor meg miért ne! Legalább ismerem a gondolatait, ismerem az ízlését, tudom, éppen mire gondol. Persze van, hogy veszekszünk, hogy nem megy könnyen a munka, pláne, ha mindig engem talál meg, de a Holdnak is van sötét oldala. Az pedig, hogy ma már a munkahelyünk is egy, nem zavar. Mindig a kollégáimmal jártam, akikkel egy színházban dolgoztam. Már főiskolás koromban Máté Gáborral, Kaposváron is egy ottani kollégámmal éltem hosszabban, utána Gothárral (Gothár Péter volt Básti Juli első férje – a szerk.) szintén Kaposváron ismerkedtem meg.
– Család és hivatás összeegyeztetése örök libikókajáték. Lehet közös nevezőre hozni, vagy óhatatlanul mindig csorbul valamelyik?
– Valószínűleg igen. Ha nem szülök három gyereket, biztos, hogy másként alakul a pályám. Hogyha nincsenek a fiaim, akkor csak az lett volna a fontos, hogy minden évben legyen legalább három-négy bemutatóm. Én ellenben biztos voltam benne, hogy családot akarok, és hogy a második és harmadik gyerekemet nem úgy akarom felnevelni, mint az elsőt. Tudni akartam, milyen, amikor van férj, van két gyerek, és működik a család. Kíváncsi voltam erre a saját gyerekkorom miatt is és az első kudarcos házasságom miatt is. És kiderült, hogy létezik ilyen, és ráadásul még marha jó is! Ám mindennek ára van, vissza kellett venni a munkából, legalább, amíg kisebbek voltak, mert nem akartam kimaradni az életükből.
– Mindhárom gyereke a színház vagy a film közelében kötött ki. A legnagyobb fiú vágó lett, a középső formatervező szakon tanul, a legkisebb pedig a diákszínjátszó fesztiválon nyert legjobb férfiszereplőnek járó díjat, de a Jóemberek zenéjét is ő szerezte. Ezek szerint nem lett elegük a színházból?
– Nem. A színház csodálatos dolog, és ha sikerrel műveled a szakmád, sok és nagy öröm forrása, érthető, ha a gyerekeinknek is vonzó életpálya. Különben is, kevés ennél érdekesebb, sokrétűbb szakma van, szerintem ez a világ legjobb szakmája az orvosoké után! Én tehát boldog vagyok, ha ők is ezzel akarnak majd foglalkozni, és adni valamit az embereknek. Hiszen én sem azért lettem színész, hogy magamat mutogassam, hanem azért, mert azt gondoltam, örömet adni másoknak jó dolog!
– A színház feladata az örömadás?
– Igen! Hogy a néző jobban szeressen élni, amikor kimegy tőlünk. Segítünk nekik azzal, ha látják, milyenek vagyunk mi, emberek, ha megértik magukat és a másik embert, és így képesek lesznek elfogadni és megbocsátani. Látniuk kell, hogy a szerelem milyen gyötrő szenvedély, ám mennyi csodát tartogat. De látniuk kell azt is, hogy milyen a világ, amiben élünk, hogy például a rossz politika milyen katasztrófákat okoz! Egyszóval színház nélkül lehetetlen élni, legalábbis nem érdemes.
Básti Juli
színésznőt a főiskolán Major Tamás is tanította, Máté Gábor és Eperjes Károly voltak az osztálytársai.
Kaposváron kezdte pályáját. 19 évig volt oszlopos tagja a Katona József Színháznak annak legendás korszakában.
A Vörös grófnőtől Sztálin menyasszonyáig, a Másától Übü mamáig elképesztő mennyiségű szerepet játszott filmben és színházban.
Azután kevesebbet láthattuk, hallottunk róla. Most viszont mintha megint megtalálnák a nagy szerepek.
A Centrál Színházban Woody Allen, Albee és Lindsay-Abaire darabjában játszik főszerepet.
Fekete Ibolya, az Anyám és más futóbolondok a családban című filmjében nyújtott alakításáért tavaly megkapta a filmkritikusok díját.
Nemsokára Kálloy Molnár Péter filmjében lesz egy nagyobb szerepe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!