Új harcot hirdetett múlt heti évértékelőjében Orbán, és a kommunikációs ágyúk máris dörögnek: a „bérből és fizetésből élők”, illetve a „keményen dolgozó emberek” kifejezéssel lövik a népet. Alig volt fideszes megszólalás a héten, amelyben ne köszönt volna vissza a miniszterelnök által kijelölt új politikai – vagy csak kommunikációs? – irány.

Csak néhány példa: a Fidesz tapolcai jelöltje azzal mutatkozott be a héten, hogy ő a „keményen dolgozók terheinek csökkentéséért küzd”. A Buda-Cash-botrány is a „keményen dolgozó embereket” rövidítette meg a Fidesz szerint, és ha még ezek után sem lenne világos, a Fidesz-frakció közleményben tette egyértelművé, hogy a képviselők támogatni fogják „a kormány azon törekvéseit, hogy a következő évek a keményen dolgozó, bérből és fizetésből élő emberekről és családjaik előrejutásáról szóljanak”. Szlogengyártásban a Fidesz mindig is jobb volt riválisainál, a kérdés most is az: követi-e bármiféle politikai program, kormányzati intézkedés a szómágiát és a kommunikációs sulykolást? Hogy erre választ kapjunk, érdemes előbb tisztázni, kik is azok a keményen dolgozók, avagy a bérből és fizetésből élők. Nem először váltak ugyanis ők a politika első számú célcsoportjává.

Az ősforrás – legalábbis, ami a bérből és fizetésből élőket illeti – nem más, mint az 1848-ban megjelent Kommunista kiáltvány, Karl Marx és Friedrich Engels tollából. Ennek sarokköve volt a burzsoázia és a proletariátus közt dúló osztályharc. Proletár pedig a két filozófus meghatározása szerint az, aki vagyonnal nem rendelkezik és munkaerejét eladva, az annak ellenértékeként kapott jövedelemből él. A szocializmus idején mindez valóban egyszerű és könnyen tisztázható fogalom volt: aki nem tőkés, az bérből, fizetésből él – tiszta sor. Nem véletlenül hivatkozott erre a rétegre még a rendszerváltás előtt Németh Miklós miniszterelnök, ahogy a „kisemberekre” támaszkodó Horn Gyula is rendre bedobta ezt a kifejezést. Az már más kérdés, hogy a kádári kisembert, aki valóban a fizetéséből él, már sokkal nehezebb egyértelműen beazonosítani a mai viszonyok között.

„Ma a bankigazgató fizetésből és bérből él, míg például a kulcsmásoló kisiparos a tőkés vállalkozó. Nincsenek tehát társadalmi rétegek, akik közötti egyenlőtlenséget ez a fogalom leírna, nincsenek számszerűsíthető adatok arról, hogy kikre, hány emberre is kell gondolni bérből és fizetésből élőként” – fejtegeti Krémer Balázs szociológus. Szerinte, mivel nem mondható el ma már egy foglalkozásról sem, hogy tisztán ide vagy oda sorolható, értelmezhetetlen a besorolás. „Maradjunk annyiban, hogy ez inkább egy jól hangzó retorikai fordulat, amely mögött túl sok tartalom nincs. Sajátos jelentése csak a szakszervezetek számára lehet, a tagjaik írhatók így le. Illetve az adóellenőrök interpretálhatják úgy, hogy a miniszterelnök azokról szól, akik után tb-járulékot kell fizetni” – fogalmazott Krémer Balázs.

A „bérből és fizetésből élők” anyagi biztonságának megerősítése kitétel dekódolásánál jóval könnyebb értelmezni a kommunikációs váltást. Ugyanis 1998 óta nem egészen egy évvel ezelőttig még egészen más vonalak mentén képzelte el a magyar társadalmat a Fidesz. Ahogy azt Rogán Antal frakcióvezető mondta tavaly nyáron: „a jó kormányzás célja, hogy a középosztály minél szélesebb legyen”, hiszen ők tartják el az országot. Csakhogy akkor szociológusok zöme bizonyította be, hogy a középosztály mint olyan, épp a kormány tevékenységének „köszönhetően” egyre szűkülő réteget jelent, melyből felfelé nem igazán, lefelé viszont annál könnyebben vezet az út: a magyar társadalom kétharmada immár balkáni körülmények között él. És bizony a középosztályra hivatkozó kommunikáció épp akkor némult el, amikor a dolgozói szegénység megjelenésével párhuzamosan az alsó-középosztály beszakadt a szegénységbe. Pont az a réteg veszti el szép lassan társadalmi státusát, amelyik a Fidesz szavazóbázisának mintegy hatvan százalékát adja. Azaz megeshet, hogy a Fidesz ugyanazokhoz beszél, csak már nem középosztálynak nevezi őket, hanem bérből és fizetésből élőknek.

De kik azok a „keményen dolgozók”? Van-e, aki ebben nem ismer magára? A kifejezést a Fidesz egy az egyben másolta le a brit konzervatívoktól, ám aki azt hiszi, hogy a tory-szlogen mellett az azt megalapozó angol konzervatív politika is adaptálható a Fideszre, az nagyon téved – lásd erről keretes írásunkat. Pénteki rádióinterjújában Orbán azért segített a megfejtésben. A „keményen dolgozók” eszerint azok, akik „a saját munkájukból akarják eltartani a családjukat”. Orbán azzal folytatta, ők kapnak majd lehetőséget arra, hogy dolgozzanak, a segélyezés helyett pedig a munkára helyezi a kormány a hangsúlyt, magyarázta a kormányfő. De ki az, aki ezen kritériumok alapján megérdemli, hogy lehetőséget kapjon Orbán Viktortól és kormányától?

Bérből és fizetésből élőnek számítanak-e a közmunkások, akikre példának okáért nem is a Munka törvénykönyve vonatkozik, de tagadhatatlanul keményen robotolnak – ők mintegy 600 ezren vannak. Szintén nem kerülik el a munkát a mezőgazdasági kistermelők és napszámosok, belőlük mintegy 200 ezer akad. És mi a helyzet a „kisbéresekkel” gyakran azonos életszínvonalon „működő” egyéni vállalkozókkal, akik 400-600 ezren vannak, és legalább a felük kényszervállalkozó minimálbéren bejelentve. És persze vannak a klasszikus bérből és fizetésből élők, összesen 2,823 millióan – közülük mintegy 2 millióan küszködnek rendszeresen anyagi problémákkal. Szóval, ha Orbán a valóban keményen dolgozó emberekre gondol, akkor összességében mintegy 3,1 millió polgárnak kellene a hóna alá nyúlnia. Persze ha csak a minimálprogramra hajt, akkor is 2 millió embert kellene „megtámasztani”.

Ráadásul mintegy 550 ezer embert azonnal jobb helyzetbe hozhatna a kormányzat, hiszen ennyien dolgoznak a közszférában, így járandóságukat a központi költségvetés állja. Ám az évértékelőn is világossá tette Orbán, hogy csak akkor kapnak többet a bérből és fizetésből élők, ha pörög a gazdaság. És Orbán ígéretét nemcsak ez relativizálja, hanem az is, hogy a közszféra dolgozóinak pénzét 6 éve befagyasztották.

Úgyhogy azoknak sincs sok okuk a reményre, akikre szó szerint illik Orbán leírása. Aki viszont kiszorul ebből a továbbra is homályos értelmezési körből, az nem sok jóra számíthat, miután a segélyezési rendszer átszervezésével az állam az önkormányzatok kezébe helyezte a szociális juttatások javát. Azokéba az önkormányzatokéba, amelyek sok esetben saját magukat is alig tudják fenntartani, s így várhatóan a rászorulókat sem tudják majd kellő színvonalon ellátni. És itt zárul be a kör: aki dolgozni akar (ha a miniszterelnök szavait vesszük figyelembe), annak ott lesz a közmunka világa. Az a világ, amit épp most készül csonkolni a kormány: a polgármestereknek küldött levelek tanúsága szerint augusztustól felezik a közfoglalkoztatottak számát. Így gyakorlatilag képtelenség értelmezni Orbán ígéretét – amit a Suzuki-gyárban csütörtökön újra megerősített –, hogy 2018-ra kitör a teljes foglalkoztatottság (értsd: 3 százalék alatt lesz a munkanélküliség).

Mindenesetre a „szómágia teóriát” erősíti, hogy a kabinet „semmittevéssel” akarja megvédeni a bérből és fizetésből élőket. Ugyanis a „megvédésnek” a kormányzati kommunikáció szerint három pillére van: az első a bankok elszámoltatása, a második a családvédelem, a harmadik béremelés. A pénzintézeteket a kormány már tavaly törvényben kötelezte a devizahitelek forintosítására, a családvédelmet – adókedvezmények stb. – pedig már az előző ciklusban letudta a kabinet. Dolga egyedül a béremeléssel lehet a kormánynak, ám információink szerint a vasárnapi bezárás keresztülverésének volt egy nagyon fontos melléküzenete: amelyik ágazat nem parírozik, azt a hatalom rövid úton fenyíti, azaz nem valószínű, hogy a munkáltatók ellenállnak az egy-két százalékos elvárt emelésnek. Így Orbán nem vállalt túl nagy kockázatot, amikor már február elején a mezőkövesdi frakcióülésen azt a feladatot adta kormányának, hogy javítson a bérből és fizetésből élők anyagi helyzetén.

„Nem vitás, a miniszterelnök mondása első ránézésre megállja a helyét, hiszen a gazdaság egyik legnagyobb baja éppen az, hogy befagyott a fogyasztás – kezdi a magyarázatot Róna Péter közgazdász –: a leggazdagabbak kiviszik a pénzüket, illetve import luxuscikkekre költenek, míg azok, akik a mindennapi kiadásokra költenék jövedelmüket, hat éve szegényednek, többek között az adórendszer jóvoltából.” Csakhogy, figyelmeztet Róna, semmilyen jogszabályi változás vagy készülő törvénytervezet nem jelzi, hogy a Fidesz változtatni kívánna gazdaságpolitikáján. Persze, azt el lehet játszani a bérből és fizetésből élőkkel is, amit a nyugdíjasokkal – azaz verbálisan meg lehet védeni a jövedelmüket.

Ugyanis a bérek megvédéséhez sem kell több, mint a nyugdíjakéhoz: egy-két évnyi alacsony infláció, illetve egy megállapodás a munkáltatókkal, miszerint a kormánnyal közösen megemelik 1-2 százalékkal a béreket. Ha ez megvan, a kabinet máris kipipálhatja a bérből és fizetésből élők „megvédését”. Anélkül, hogy a költségvetésnek bárminemű áldozatot – adócsökkentés, járulékelengedés – kellene hoznia.

Ugyanis, magyarázza Róna, a Fidesz sarcolási szisztémájának lényege, hogy indirekt módon épp a bérből és fizetésből élőket, illetve a szegényebbeket sújtja: a kormány a munkáltatókat és a vállalatokat adóztatja, akik a pluszterheket az alkalmazottakra, fogyasztókra hárítják. „Az emberek pedig nem a kabinetet szidják, hanem a bankot, a multit és a főnököt – mert azt mindenki látja, hogy rosszabbul él, bármennyire keményen dolgozik is a béréért és fizetéséért.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!