Kevesen tudnak olyan rezzenéstelen arccal érzelmeket kifejezni, ahogyan ő. Mintha Balsai Móninak a Liza, a rókatündér naivédes, arcára fagyott félmosolya vagy a Terápia Bárdos Adéljának már-már mimikátlan, erőteljes figyelése volna a védjegye. Pedig lényegében bármit eljátszik. Volt már Lady Macbeth, Olympia és Júlia dajkája; tud bohókásan és butuskán kacér lenni a Válótársak Tamarájaként, de végletesen szerelmes is, mint a Jupiter holdjának Verája vagy a Budaörsi Latinovits Színházban nemrégiben bemutatott Tolsztojdarab, A sötétség hatalma férjgyilkos Anyiszjája.
– Nagyon sok ön körül a lélektan. A dráma. A Rózsavölgyi Szalonban futó Valentin-nap éjszakájának nőalakja már-már csehovi, ott van a Terápia pszichiáternője, de a Centrál Bergman-adaptációjának, a Personának az ápolónője is kész terapeuta. Lassan vállalhatna pácienseket.
– Nem gondolom, hogy ebben bármi szándékosság volna. Így hozta a sors. Volt olyan év, amikor meg állandóan apáca voltam. Mind puszta szerep. Mácsai Pál mondja valahol, hogy pont annyira tudna terapeuta lenni, amennyire azt a sorozatban eljátssza. Színészek vagyunk, az a dolgunk, hogy bárki bőrébe belebújjunk. Én sem lettem okosabb vagy jobb terapeuta attól, hogy pszichológiai tartalmú szerepeket játszom. Persze érdekel a téma, de nem gondolom, hogy jobban el lennék benne merülve, mint bárki más.
– Liza is, de a Terápia Bárdos Adélja aztán még inkább minimális kelléktárral dolgozik. Van, hogy annyira mozdulatlan az arca, hogy egy nyelés többletjelentést nyer. Könnyen megy?
– Nagyon nehezen. Én egy sokkal erőteljesebb, szélsőségesebb és tüzesebb ember vagyok ennél. De pont emiatt lettem színész. Hogy olyat is eljátsszak, ami nagyon más, mint amilyen én vagyok. Ez a színészet. Hogy az embernek tudnia kell sok mindent. Az persze más kérdés, hogy meg tudja-e oldani. Van, ami közelebb áll hozzá, van, ami távolabb, de jó esetben mindegyikben talál valamit, nem is magából, hanem inkább az emberből. Ahhoz, hogy értsd Lady Macbeth indítékait, nem szükséges embert ölni. Elég, ha abba belemész, mi mindenre lehet képes az ember azért, akit szeret. Amikor belekerülsz egy karakterbe, akár egy hosszabb színpadi próbafolyamat során, akár egy 15 órából álló forgatási napon, az a karakter beléd is költözik. Bárdos Adéllal például nagyon jó volt együtt lenni, az öntudatos nyugodtságában időzni. Ugyanakkor ősszel forgattuk Ujj Mészáros Károly következő filmjét, az X.-et, amelyben egy nyomozónőt játszom, aki egyedül neveli a gyerekét. Ő például borzasztó nehéz karakter. Fizikálisan sem egészséges, és az elméje sincs teljesen rendben. Ezzel a figurával ennyire hosszú időt együtt tölteni hihetetlenül megterhelő volt. Ahogy egy jó karakter be tud mászni az ember bőre alá, úgy ennek az ellenkezője is belénk férkőzik. Mindeközben persze hatalmas ajándék egy ilyen szerep. Csak nehezebb vele lenni, mint például a Válótársak Tamarájával, aki egy remek vígjátéki karakterfigura. Már azon sokat lehet röhögni, hogy miket visel. Pusztán az ad egy viselkedési formát, ha felveszed azokat a furcsa színes, fodros izéket.
– Ha lejön a színpadról, vagy vége a forgatási napnak, azonnal leveszi magáról a karaktert?
– Nem mindig. Picit mindig benne maradok abban, akivel aktuálisan sok időt töltök. És olyankor bizony előfordul, hogy a hétköznapi életben is belőle reagálok dolgokra. A személyiségéből fakadó dühvel vagy az ő naivságával.
– Nézi magát? Vagy a filmeket, sorozatokat, melyekben játszik?
– Igen, és tudom is élvezni a partnereket meg a jeleneteket, de teljesen elvonatkoztatni nem tudok magamtól. Amikor visszanézek akár egy filmet, akár egy sorozatepizódot, akkor rögtön beugranak a forgatási körülmények. A Mundruczó-filmben például a nővérszobának, ahol laktam, olyan jellegzetes szaga volt, hogy egy az egyben megjelent az orromban filmnézés közben. A Lizában is van olyan jelenet, amiről rögtön az ugrik be, hogy ott mennyire szenvedtem, mert aznap elrontottam a gyomromat ebédnél.
– Sokszor nyilatkozta, hogy csapatban szeret dolgozni, tavaly mégis a szabadúszást választotta. Nem bánta meg?
– Egyáltalán nem, mert így is ugyanúgy létrejönnek csapatok és csapatmunkák. Az elmúlt egy évben is csupa csodálatos „társulatban” fordultam meg. Közösség az is, ami csak egy-egy produkció erejéig áll össze. Létrejön így is a csapatmunka, így is tudom azt mondani, hogy tartozom valahová. Csak ez egy sokkal nagyobb kör. Egyelőre nagyon élvezem ezt a szabadságot. A baj inkább az, hogy mindennek vége szakad egyszer. Amikor Győrben voltam, az egy csodálatos társulat volt. A Liza-film vagy a Terápia forgatása alatt a stáb a világ legjobb stábja volt, de az X.-ben is a létező legjobb stábbal dolgozhattam. Hihetetlen szuper csapat volt. Amikor egy ilyen nagyon jó dolognak vége van, az iszonyú fájdalmas. Gyűlöletes dolog. Együtt élsz három hónapig egy vagon emberrel, akik mindent tudnak rólad, és te is róluk, hiszen napi 15-17 órában együtt vagytok. Mindenét megismered a másiknak a családjától kezdve az emésztési rendszerén keresztül a babonáiig. Amikor ennyire szorosan együtt vagytok, szinte együtt lélegeztek, egyszerre jártok pisilni, akkor azt nagyon nehéz elengedni. Az első forgatások alkalmával ezekbe iszonyatosan belehaltam. Olyan, mintha elvesztenéd a barátaidat, rokonaidat. Nagyon nehéz feldolgozni. Aztán az ember rájön, hogy sajnos ez így működik. Ilyen az is, amikor leveszik egy darabodat műsorról.
– Ennek is van gyászfolyamata?
– Abszolút: szerepet eltemetni. Így is nevezik.
– Szabadúszóként sokan panaszkodnak arról, hogy futniuk kell a szerepek után. Megtenni sok mindent érte, hogy megkapják.
– Szerintem ilyen nincs. Mármint persze, sok mindent meg kell tenni egy szerepért, de csak azután, miután már rád bízták. Van, amikor hízni kell, van, amikor fogyni, olykor táncolni, máskor énekelni. Az embernek egész életében arra kell kondicionálnia magát, hogy mindezeket bármikor bírja. Aztán kell tanulni egy csomó olyan dolgot, amit egyébként soha nem csinálnál. Ájulást gyakorolni, a késsel bánni, ujjlenyomatot venni. Sokszor olyan dolgokat is elsajátítunk, amit nem feltétlenül használunk a filmben. Ahhoz kell, hogy minél többet tudjunk arról, kinek a bőrébe bújunk. De lehet, hogy könnyen beszélek, és csak szerencsém volt eddig, hogy egymás után jöttek a szerepek. Szinte nap mint nap történik velem valami hihetetlen dolog. Mondjuk figyelem is a körülöttem lévő történéseket, emiatt nagyon sokszor veszek észre olyan „véletleneket”, amelyek számomra felérnek egy kisebb vagy nagyobb csodával. Volt egyszer, hogy defektet kaptam, álltam, szőke nőként, hogy mit csináljak, kit hívjak… A mellettem lévő autó tulaja abban a pillanatban érkezett meg, köszönt, hogy szia, Móni, én az X. Y.-nak vagyok a barátja, örülök, hogy találkoztunk, mi a baj? És képzeld el: kicserélte a kereket.
– Szóval, maguktól megoldódnak a dolgai?
– Többnyire. De olyan is előfordul, hogy valami borzasztó rossz dolog történik, nem oldódik meg, de három-négy nap vagy akár hónapok múlva valami miatt vissza tudok csatolni rá, hogy úristen, ha az akkor nem úgy történik, akkor ez is mennyire másként alakult volna. Hiszem, hogy mindennek megvan az oka. Hogy miért úgy van, ahogy van.
Balsai Móni
Jászai Mari-díjas színésznő. A Liza, a rókatündérrel robbant be a köztudatba, népszerűsége azóta is töretlen. Bérelt helye van az HBO sorozataiban: a Társasjátékban Thuróczy Szabolcs, az RTL Klub Válótársak című produkciójában pedig Scherer Péter oldalbordáját alakítja. Az elmúlt évek legjelentősebb magyar filmjeiben is felbukkan, hol nagyobb, hol kisebb szerepekben. Játszik A berni követben, Till Attila Tiszta szívveljében, A martfűi rémben, a Kincsemben és a Jupiter holdjában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!