Egy nap a kórházban: milyen betegségekben szenved a magyar egészségügy?

„Az intenzív ellátás egy technikai sport. A körülményeink pedig olyanok, mintha egy Forma–1-es versenyen Trabanttal indulnánk. Mégis elstartolunk minden nap” – magyarázza Zubek doktor vizitre sietve reggel 8-kor. Dr. Zubek László aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, kardiológus beterel a szobájába. Minden reggelje így indul, két gyerekét elvitte már az óvodába, családi fotók teszik otthonossá az éjszakai ügyeletre felkészített aprócska zugot. Egy kiszuperált priccs és egy hátizsák.

„A 12-ből három szabad ágy van, az egyik kell újraélesztésre” – sorolja az egyik orvos Iványi doktornak, azaz Iványi Zsoltnak, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika helyettes vezetőjének, a főnöknek. „Az osztályon jelenleg kilenc beteget ápolunk – kezdi a sort Kapui Réka, a fiatal szakorvosjelölt, apró sorokba rendezett kis papírkájáról olvasva. – Az egyesen 69 éves nőbeteg, 3 és fél órás műtét után negyedszerre sikerült intubálni. A kettesen 78 éves nőbeteg, tizenharmadik napja gépi lélegeztetésen, reggel volt kisebb vérzése…” Egy fránya monitor akasztja meg a beszámolót. A kivetítőn sötétség. Senki nem lepődik meg, a készülék tízéves, az lenne a csoda, ha hibátlanul működne. Hogy miért nem cserélik le? Az informatikai eszközbeszerzés letiltva, csak államtitkári engedéllyel vásárolhatnak. A problémán gyorsan túllépünk, mi mást is tehetnénk.

„Ne fulladjon, és ne fájjon neki! Ez nagyon fontos” – Iványi doktor „parancsa” vezet vissza a kórterembe. 66 éves páciensük szupportív, vagyis nem gyógyító, csak támogató kezelést kap. Korábbi betegsége miatt kialakult fertőzése visszafordíthatatlan. „Ne beszéljenek összevissza! Így nem lehet dolgozni!” – dörren rá Iványi doktor az egymás szavába vágó, lelkes rezidenscsapatra. Kemény és kérlelhetetlen, megfagy a levegő. Pedig aranyszíve van, később majd látjuk, megsúgja: pedagógiai célzattal volt kemény, hogy a fiatal kollégák legyenek önállóak. A magyar egészségügyben megszokott, hogy a fiatalok teljesen alárendelik magukat az idősebb orvosoknak, és így lassan tanulnak meg döntéseket hozni.

Nem mindegy, hol ér a baj

Közben jön az újabb referálás és az újabb probléma. 47 éves, másik két kórházat már megjárt férfi beteg ágyához lépünk. Skizofrén, asztmás, tartós légzési elégtelenséggel, gyulladásos paraméterei emelkednek, vérképe szörnyű. „Ettől nem vagyok boldog” – dől előre gondterhelten a „főnök”. Pedig csak most jön a java… A betegnek semmilyen dokumentuma nincs. A hozzátartozóknak már háromszor is szóltak, hiába. Ez a beteg a magyar egészségügy egy másik tünetét is bemutatja: az előző két kórházban, ahol járt, nem derült ki, hogy mi is a baja, hogy tüdőembóliája és súlyos légcsőhurutja miatt volt rosszul. Egyik betegségére sem kapott megfelelő kezelést. Hogy fordulhat ez elő?

Úgy, hogy az egészségügyünkre nagyon is igaz a megállapítás: az életünk múlhat rajta, hogy melyik ajtón nyitunk be először. A magyarországi népegészségügyi statisztikák a betegségek előfordulási gyakoriságában országrészenként maximum 25-30 százalékos eltérést mutatnak. Azaz nagyjából ekkora finanszírozási eltérés lenne megmagyarázható az eltérő szükségletekkel. Mégis, van olyan ellátási terület, ahol 34-szeres a különbség a kapacitások elosztásában. Az aránytalanság szinte minden ellátási területen látható. Van, ahol majdnem kétszer annyi kifizetés jut egy lakosra, mint az ország egy másik szegletében. Ez pedig óhatatlanul azt eredményezi, hogy egyes kórházak sokkal jobb feltételekkel, tágabb keretekkel tudnak dolgozni, mint mások.

Mára 40 és 60 milliárd forint közötti summára duzzadt a kórházak lejárt tartozása, összességében viszont 110 milliárdra rúg a kinnlevőségük. A teljes költségvetésük harmada hiányzik a rendszerből. Nem csoda, a finanszírozásuk 2003 óta reálértéken nem változott, de ami még szomorúbb: 1993 óta ugyanazon pontrendszer alapján fizetnek a kórházakban végzett munkáért a közös kasszából. Vagyis csaknem 20 éves az az elszámolási rendszer, ami alapján egy-egy ellátást térít az egészségbiztosító. Ezért a szakemberek szerint átlagosan 20-30 százalékkal kapnak kevesebbet a beavatkozásokért, mint amennyibe az valójában kerül.

Nincs még vége az ágyaknak és problémáknak. „72 éves nőbeteg. Koponya- és mellkas-CT kellene neki. Másfél napja hiába hívjuk az idegsebészeti klinikát, nem veszik föl” – mondja már Madách doktornő, rátapintva a rendszer újabb problémájára. Egy túlterhelt osztály nem érdekelt abban, hogy egy másik egység betegéről konzultáljon, „nem éri meg” neki. „Keressük a mi ügyeletes idegsebészünket” – hoz gyors döntést Iványi Zsolt. Háromnegyed 9-re az ágysor végére érünk. Negyed tízig kap mindenki időt arra, hogy tisztázzon mindent a rábízott betegével kapcsolatban. Az orvosok szétszélednek, gyors intézkedésbe kezdenek, mi, Zubek doktorral futunk a műtőbe. Zöld ruhába bújunk, kisebb kutatómunkával találunk még egy-egy darabot az agyonfoltozott védőöltözetből.

Gépek háborúja

Érkezik is az első beteg. Óvatosan felteszik az ágyra. „Úgy 25 éves a műtőasztal – tippel Zubek doktor. – Annak idején berendezték a műtőket, és azóta minden úgy is maradt – mondja kicsit kényszeredett mosollyal az orvos, majd sorra veszi az eszközöket is. – Folyamatosan nő a lemaradás, átlagosan 20 évvel vagyunk Európa nyomában. És nemcsak az eszközök korával van a baj, bizonyos szükséges műszerek egyáltalán nincsenek. Például hemodinamikai katéter, ami fontos keringési paramétereket mutatna, például hogy mennyi folyadék van a szervezetben. Így sok értéket csak tippelünk. De hát ezek drága dolgok. Egy ilyen monitor például, ami a laparoszkóp kamerájának képét mutatja, félmillió forint, a defibrillátor három. Csak egy ilyen laparoszkópos, vagyis apró metszéssel a hasüregben dolgozó »varrógép « 200 ezer forint, elvileg a beavatkozás után mennie is kellene a kukába, egyszer használatos eszköz. Mi sterilizáljuk, ez nem veszélyes a betegre nézve, de annyira érzékeny műszerek ezek, hogy nem mindig bírják ki” – meséli az orvos, miközben készítik elő az áttétes daganatos beteget. Majd kiderül, tudnak-e segíteni neki, hogy legalább a bélelzáródását megakadályozzák. A férfi tekintete riadt, de türelmesen nyugtatgatják. Negyven perc múlva a laparoszkóp már a hasában van, a monitoron jól látszik minden: a kinagyított képen a benti kamera kíméletlenül mutatja a rengeteg, fehérlő daganatot. „Legalább 10 év lehetett, míg idáig eljutott. Naponta szembesülök az ennyire elhanyagolt, későn felfedezett betegségekkel. Érthetetlen, miért nem mennek az emberek szűrővizsgálatokra? Sokan jutnak el hozzánk későn, csodát tenni mi sem tudunk” – háborog az orvos, miközben kivezetik az eszközt a férfiból. Az eddig tapasztaltak alapján, hangozzék bármily kegyetlenül, mégiscsak befészkeli magát a gondolat a menthetetlen esetek kapcsán: hol hiányoznak majd ennek a műtétnek a költségei?

Az úgynevezett gépműszerkataszter legutolsó, 2012-es adatai szerint az elmúlt évek fejlesztései ellenére sem csökkent, sőt inkább emelkedett a Magyarországon használt orvosi gépek, műszerek átlagéletkora. Különösen aggasztó a helyzet az altató- és lélegeztető gépek, betegfigyelő monitorok, inkubátorok tekintetében. Hatvanéves altatógéppel is kénytelenek még dolgozni egyes helyeken az aneszteziológusok. Nem sokkal jobb a helyzet a lélegeztető gépekkel: többnyire 15 éves respirátorokat használnak az egészségügyi intézmények. A betegmegfigyelő monitorok átlagéletkora 10 év alatt csaknem megduplázódott. A röntgengépek az altatógépekével azonos ütemben öregedtek el az elmúlt tíz évben, átlagéletkoruk 18 év, pedig az aneszteziológiai, intenzív terápiás gépeket optimális esetben legfeljebb 10 évig lenne szabad használni.

„Nyugaton az egészségügyben lévő sokkal több pénzre sokkal jobban ügyelnek, okosabban használják, mint nálunk – zökkent ki a mélázásából dr. Csomós Ákos, a klinika másik vezetőhelyettese, aki négy évet Angliában, egyet pedig Ausztráliában dolgozott és ma is kijár egy-egy hét külföldi munkára. – Ezerszer is meggondolják, mit engednek meg maguknak, de a menet az világos: megéri a terápia, a beavatkozás vagy nem? Meg mernek hozni döntéseket, mondjuk, egy menthetetlen, daganatos beteget 24 óra után levesznek a lélegeztetőről, engedik méltósággal elmenni, míg nálunk akár hetekig is haldoklik egy ilyen páciens.” Csomós doktor kiábrándító szavai szerint például a várólista miatt is indokolatlan a felzúdulás, odakint az teljességgel elfogadott.

Kimatekozott életek

„Én közgazdász is vagyok, a klinika helyettes vezetője, tudom, mit jelent az, hogy nálunk GDP-arányosan a németországi ráfordítás harmada jut az egészségügyre. A politikai döntéshozók meghatározzák, hogy mennyi forrás jut a területre. Az orvosok feladata pedig, hogy a rendelkezésre álló szűkös forrásokat a lehető legjobban használják fel. Így nekem is naponta kell meghoznom életekre kiható döntéseket” – vallja be már Iványi Zsolt. Ő maga nem egy pernek volt részese vagy szakértője. Tudja, hogy azzal, nem volt pénz, sehol sem lehet védekezni. „Havi leosztású finanszírozás van, de nekem a hónap elején és a végén ugyanazt a szintet kell biztosítanom. Aztán, ha egy tárgyaláson megkérdezik: megkapta-e a beteg az előírt, nemzetközi ajánlások szerint indokolt legkorszerűbb gyógyszert, mondjam, hogy az megfizethetetlen?”

A klinikai vezető feje mégsem a pénzhiány miatt fáj a legjobban. A meglévő források elosztása, a követhetetlen és betarthatatlan protokollok és irányelvek, a teljesen átláthatatlan betegutak teszik leginkább keservessé a munkáját. „A gyógyítás, az igazgatás mellett nekem napi 4 órát kell csak a betegutak szervezésével töltenem. Sok esetben »lécci, lécci« alapon veszik át a betegeinket” – panaszkodik az orvos. De az egészségügy legnagyobb mételyének még csak nem is ezt, hanem a hálapénzt tartja. „Nem igaz, hogy az tartja el az egészségügyet, de hogy az teszi átláthatatlanná, vagy üldözi el a fiatalokat, naponta látható. Nonszensz, hogy szakmai gyakorlattól, szakvizsgaszámtól függetlenül, vállalkozóként nettó 2 ezer forintos órabérért dolgozik egy anesztes szakorvos, miközben egyetlen milliméteren múlhatnak a kezében életek. De még inkább igazságtalan és vérlázító az az állapot, amit a hálapénz teremt” – háborog Iványi doktor.

A paraszolvenciával leginkább érintett szakmák a műtőkhöz kötődnek, így az operációkban résztvevők pontosan látják mi is zajlik. Kórházi berkekben általában tudható, ki, miért, vagy miért nem vesz át betegeket – ezért is a hálapénz okolható. Tegyük fel, hogy valakinek az alapbetegségétől független, másfajta, mondjuk, sebészeti ellátásra van szüksége. Ha ezt egy orvos kéri, nem érvényesülhet a „hála” a másik doktornak, miközben foglalja a helyet olyantól, aki fizetne.

Talán ezért sem véletlen, hogy mind többen, mind többféle módon keresik az alternatív utakat. Ma évente 800 milliárd forintnyi magánkiadás jelentkezik a magyar egészségügyben – a legmagasabb arányban a környező országokhoz képest. A biztosítók és az orvosok tapasztalatai szerint a legnagyobb hajtóerő a várólisták kikerülése, illetve az egyenlőtlen ellátása kikerülése. Vagyis: miközben évekig ment a politikai habverés a több-biztosítós egészségügyi modell ellenében, ma már, tisztán vagy borítékban, esetleg külön biztosítási formában, de fizetünk azért, hogy a szerintünk a számunkra legjobb ellátást kaphassuk, s ha lehet, minél előbb.

Közben percenként szólal meg Iványi doktor telefonja. Most épp centrális vénát hívták szúrni a kardiológiára. Már meg sem lepődünk, hogy a klinika egyik vezetőjeként ő fogja hol a kollégák, hol a betegek kezét is, siet a toronyépület minden zugába. Rohanás közben sorolja: „Nincsenek világos protokollok, papíron ugyan stimmel minden, de mondjuk az, hogy sokkal több intenzíves ágy van lejelentve, mint amennyin ténylegesen aktív ellátás folyik, némileg nehezíti a helyzetet.” Hogy miért? Mert így több pénzt kap a kórház a társadalombiztosítási kasszából. „Egy ilyen intenzíves ágyat a magasabb szintű ellátás szerint fizetnek, miközben nem az folyik rajta. Közben ott, ahol valóban az amúgy nagyon költséges munka történik, ez a kifizetés nem fedezi a hivatalos ráfordításokat. Ez viszont nemcsak az egyenlőtlenségeket erősíti, szakmailag elfogadhatatlan, de súlyos pénzügyi veszteség is” – mélyed bele Iványi doktor, míg egy újabb telefon ki nem zökkenti.

Piros gomb híján

„Itthon nincs minőségi kontroll. Nyugaton komoly ellenőrzés van és erős orvosi kamara, amelyik érti: nekik is érdekük, hogy kiderüljenek a hibák – veti össze újra a hazai és nyugati egészségügyi viszonyokat Csomós Ákos. – Ugyanakkor szigorú műszakok vannak, senki sem dolgozhat a megengedettnél többet. Tudják pontosan: a fáradt doktor, nővér többet hibázik. Angliában a műtőkben van egy piros gomb. Ezt a kollégák nyomják meg, ha valakin észlelik a kialvatlanság, túlterheltség jeleit. Senki sem veszi ezt feljelentésnek. Sőt tudják: figyelnek rá a többiek.”

Itt is van egy piros gomb a harmadikon, a műtő előterében. Újraélesztés felirattal. Azon jön a jelzés, ha valahol szükség van az intenzíves csapatra. Mint most is, 1 óra után pár perccel. Kapkodják össze a táskát, defibrillátort, megy az orvos és a két ápoló. Egy 93 éves nénihez rohannak, pár emelettel lejjebb. Közben a műtőkben folyamatos zajlanak az operációk. Zubek doktorhoz az ötvenes évei végén járó asszony kerül. Gyomrát és két petefészkét tervezik kivenni, ha a daganat engedi. Három órán át dolgozik két sebész, két aneszteziológus és három asszisztens. Jól sikerül a műtét. Ugyan régi életét már nem kapja vissza a beteg, de megmenekült. Megy át az őrzőbe, onnan az intenzívre, ahol már Sajerli Csaba, osztályvezető főápoló és csapata várja. Itt mindig van mit tenni a 12 súlyos beteggel – az egyik legmegterhelőbb egészségügyi munka az övék. Az állandó stressz garantált, reakcióidejükön és minden mozdulatukon emberi életek múlnak.

„Reggel 7 előtt van a váltás, innentől pedig ha rossz napja van valakinek, ha fáradt, akkor is a 100 százalékot kell, hogy adja. Van, hogy hat órán át nem mozdulunk el egy ágy mellől, ha épp arra van szükség – meséli a csapatfőnök, aztán elhalkul a hangja: – De mégsem ez a legkeményebb ebben a munkában, hanem a halál feldolgozása.” Most is fekszik az osztályon olyan beteg, egy idős asszony, akinek az életéért már nem tudnak mit tenni. Az asszony lányának, unokájának képei teszik kicsit emberibbé az elmúlást, mert itt, az osztályon erre is figyelnek. „Az a legnehezebb, amikor fiatalokat veszítünk el. A H1N1 idején öt kismama került ide, de csak három maradt életben. Akkor pszichológus segítségét kértük, hogy feldolgozhassuk a történteket” – emlékszik Csaba, aki a hihetetlen lelki és fizikai teher mellett büszke az osztályára, a figyelemre és összetartásra.

A műtőt már takarítják, aki teheti, siet a dolgára, többnyire a másik munkahelyére. Nincs, akinek ne lenne másodállása. Iványi doktor még gyorsan felsiet centrális vénát kötni egy öntudatlan néninek. Aztán szervez, adminisztrál, 9-re ér majd haza. Akkor kezdi a tudományos munkát. Zubek doktor ma marad. Reggel 8-ig, ügyeletben. Neki kicsit talán mélyültek a szeme környéki karikák. De a Forma–1-ben nincs megállás.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!