Jóllehet a kortárs képzőművészet mindig is érthetetlen volt a „civilek” számára, azon mégsem rökönyödünk meg, ha egy-egy aukción dollármilliókért cserélnek gazdát a legnagyobb sztárok munkái.
Tavaly a német Gerhard Richter festménye a maga 34 millió dolláros (7,5 milliárd forint) leütési árával lett minden idők legdrágábban eladott, élő művész által készített alkotása. Összehasonlításképpen a magyar aukciós rekord: Reigl Judit Tömbírás című festménye 28 millió forintért kelt el. Azaz egy Gerhard Richter árából simán összerakható egy ezerdarabos magyar kortárs gyűjtemény, amiben lenne Lakner László, Fehér László, Csörgő Attila, Csákány István, Szűcs Attila, El-Hassan Róza, Alexander Tinei – csak néhányat említve a legnagyobb hazai művészek közül. Arra a kérdésre, mi ennek a hatalmas, több nagyságrendnyi különbségnek az oka, meglehetősen összetett a válasz. S csak bajosan intézhető el azzal, hogy kevés a pénz a magyar képzőművészetben, hiszen a hozzánk nagyon hasonló vagy rosszabb helyzetben lévő szomszédos országok, mind-mind adnak legalább néhány olyan sztárt a világnak, akik a legjobb modern művészeti múzeumok állandó kiállításain és a legrangosabb vásárokon egyaránt kiemelt helyen szerepelnek.
Fehér Dávid művészettörténész szerint egész egyszerűen a periférián vagyunk, ahova a centrum soha sem fog eljönni, nekünk kellene oda jutnunk. „Más, ha Budapesten nyílik kiállításod, és más, ha Berlinben, az utóbbin nagyobb eséllyel lát meg egy fontos kurátor” – mutat rá Fehér. Részsikerek ugyan vannak, mind a nonprofit múzeumi szcénában, mind a műkereskedelemben. A művészeti életben a legjelentősebb – a Velencei Biennáléhoz fogható – meghívásos kasseli dOCUMENTA kiállításon tavaly több magyar is sikerrel szerepelt. A világ legjelentősebb művészeti vásárain, az Art Baselen vagy a Frieze Londonon a kiállítók közé jutott például a budapesti Vintage, vagy a Kisterem galéria. Ezek fontos lépések, de nem elegendőek ahhoz, hogy a legjobb magyar művészeknek hosszú távon megfelelő nemzetközi képviseletet adjon. Fehér Dávid úgy véli, a legutóbbi időkig a magyar piac még szűkössége ellenére is képes volt eltartani a galériákat, így azok nem voltak lépéskényszerben.
Tóth Pál Sándor, a Deák Erika Galéria vezetője szerint mindössze négy-öt magyar galéria engedheti meg magának, hogy részt vegyen a nemzetközi vásárokon. 2008 óta pedig rosszabb lett a helyzet, szinte teljesen eltűnt az a réteg, akik nem gyűjtők, csak egy-egy műtárgyat vásárolnak évente otthonukba. Hegedüs Orsolya, az acb Galéria vezetője szerint a céges gyűjtemények és a műtárgy-befektetési alapok súlya is csökkent, és a legjelentősebb erőt a magyar és külföldi magánygyűjtők képviselik. A vásárlók többsége a szűkösebb források miatt nem akar kísérletezni, és inkább a befutott festőket keresik, így a fiatalok inkább vesztesei a válságnak. Fehér Dávid a kérdést általánosabban vizsgálja, annak lehetősége érdekli, hogyan lehet erős kortárs művészeti szcénát létrehozni. Mint mondja, a periférikus helyzeten és az anyagi szűkösségen túl szintén problémának látja, hogy hazánkban a generációváltásokkor sok jelentős művészt leírnak, márpedig nem lehet kizárólag fiatal művészekre alapozni a lokális színtér nemzetközi megismertetését.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!