2015-ben a balkáni útvonalat végigjárva szembesültem teljes mélységében azzal, hogy a menekültválság egnagyobb áldozatai a gyerekek. Idén ősszel ismét nekivágtam az útvonalnak, ezúttal a pokol kapujaként is emlegetett Aleppóhoz legközelebbi, legálisan elérhető pontig mentem. A törökországi határvárosban, Reyhanliban számos családdal találkoztam. Az utcán szaladgáló gyerekek közül sokan már itt születtek, menekültként. Róluk, az ő jövőjükről beszélgettem a szülőkkel – és vetettem össze a hallottakat az afganisztáni háború közel negyvenéves hatásaival.
Sharbat Gula fotója 1985 júniusában bejárta a világsajtót. Ő az az afgán menekült lány, aki a National Geographic címlapjáról hatalmas zöld szemekkel nézett bele a harmadik világ Mona Lisájaként a modern Nyugat szemébe. A fotó egy pakisztáni menekülttáborban, Nasir Baghban készült, Afganisztán szovjet megszállása alatt.
2002-ben találtak rá újra, addigra feleség és édesanya lett. Egyetlen dolog nem változott – továbbra is menekültként élt, valahol Pakisztánban. A napokban aztán ismét bekerült a vezető hírekbe: okmányt hamisított fiai számára, lebukott és börtönbe került.
Sharbat története az egyetlen, ami eljut onnan hozzánk, pedig élete átlagosnak számít. Pakisztánban a hivatalos adatok szerint 1,7 millió, Iránban pedig majdnem egymillió afgán menekült él. Egy olyan háború következményeként, ami 37 éve kezdődött.
A nem hivatalos adatok azonban ennél jóval magasabbak. Becslések szerint mintegy négymillió afgán él Pakisztánban és Iránban. A két ország nem rendelkezik menekültügyi rendszerrel, Pakisztán például nem írta alá a Genfi Konvenciót, amely a menekültek státuszát szabályozza. A korábban kiadott regisztrációs kártyák 2012 végével lejártak. Bár rendeletileg többször meghosszabbították érvényességüket, a regisztráltak léte az emberi önkény és a szerencse függvénye. Annak ellenére, hogy egyes népcsoportok, például a hazarák a mai napig üldöztetésnek vannak kitéve – egész pontosan a kivégzéssel néznek szembe Afganisztánban –, 2002 óta 3,8 millió afgán állampolgár tért vissza Pakisztánból Afganisztánba.
Iránban hazarák és tádzsikok teszik ki az afgán menekültek javarészét, akik a pakisztáni befogadottakkal szemben nem táborokban, hanem településeken élnek. Az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR 2002 és 2012 között mintegy 900 ezer afgán hazatelepülését segítette Iránból. Mindezt harminc évvel a háború kitörése után. Afganisztán szovjet megszállásakor százezrek, milliók hagyták el az országot. Fiatalok, idősek, gyerekek, betegek és egészségesek. A tavalyi évben a magyar hatóságok is számos alkalommal szembesültek azzal, hogy mindenféle dokumentumok nélkül, fárszi nyelvet beszélő afgánok érkeznek a határra, akik jóval több információval rendelkeznek Pakisztánról, mint Afganisztánról. Értetlenül állt mindenki a kérdés előtt.
Pedig a képlet nagyon egyszerű: egy több évtizedes humanitárius bomba robbant. A menekülttáborok lakóinak pusztán egy részét regisztrálták, az ellátás pedig jóformán semmiben sem terjedt túl a kis kártya kiosztásán. A nyomorban tengődők, csakúgy, mint Sharbat, élték az életüket. A mindennapi boldoguláson túl igyekeztek a családjukat egyben tartani, ételt tenni a tányérra. És időről időre szerelmesek lettek, házasodtak – a házasságokból pedig gyermekek születtek.
Kétgenerációnyi gyermek nőtt fel azóta, hogy Sharbat és népe elhagyta a szülőföldjét. Európától távol nagyon kevesen foglalkoztak azzal, hogy ezeket a gyerekeket regisztrálják, anyakönyvezzék, megfelelő orvosi ellátásban és oktatásban részesítsék. Kétgenerációnyi ember veszett el. A Föld népességének fehér foltjaként tavaly megjelentek Európa határain és bebocsáttatást kértek. Mára már nem egy olyan történetet ismerünk, amikor a hatóságok döntése alapján az adott afgán menekültet visszatoloncolták a származási országába, aki a repülőről leszállva életében először lépett ősei földjére. Sajnos a döntések alapján nem egy olyan esetről is tudunk, mikor a visszatoloncolt menedékkérő még aznap erőszakos halált halt. Kabul továbbra sem biztonságos hely. A történelem pedig megismételni látszik önmagát. A szír–török határon járva sok családdal beszéltem. Míg mi a lakásként szolgáló egyetlen helyiségben ittuk a kávénkat, a gyerekek ki-be szaladgáltak. Reyhanliban az állami iskolákban nincs férőhely a szír gyerekeknek. A hatodik éve tartó polgárháború alatt számos, majdnem ötven szír iskola alakult, hogy az eredetileg 82 ezer fős török városban menedéket kereső 65 ezer szír gyermekeinek képzést biztosítson. A finanszírozásuk nagyon labilis, működésük előfeltétele, hogy a gyerekek a heti 32 órából húszat török nyelven hallgassanak. Az osztályok túlzsúfoltak, a tanárok pedig napi szinten küzdenek a lemorzsolódással.
A határra vezető út mellett élő családnál járva kérdeztem, hogy a nyolc gyerek jár-e iskolába. Az édesapa válasza lesújtó volt. Jó, ha tíznaponta-kéthetente eljutnak az osztályteremig. A legközelebbi iskola is túl messze van ahhoz, hogy naponta kétszer legyalogolják a gyerekek az utat. Kerestek ugyan tanárt a telepen élő rengeteg gyerek mellé, de a több száz dolláros havi tandíjat nem bírták volna kifizetni. Marad a reménytelenség, az apátia és a fenyegető analfabetizmus. Ugyanennél a családnál a legkisebb gyerek 11 hónapos. Ő még két-három hónapig várja, hogy a betegen született szemével orvoshoz kerülhessen. Mindaddig a világról mit sem tudva kacarászik és épp első lépéseit teszi meg. Az orvosi alapellátás ugyan ingyenes, de eszközök és drága gyógyszer szűkében az orvosok gyakran csak jó tanáccsal látják el a betegeket. Mégis, mindez legalább az életben maradás reményével kecsegtet. A határon túl, a mérsékelt felkelők ellenőrzése alatt álló területen egy építőmérnökkel tartom a kapcsolatot. A felesége tanár a helyi iskolában. Egyik délután egy videót kapok tőle. Frissen vette fel, ahogy az iskolát, ahol a felesége tanít, és ahonnan előtte két órával ért haza a kislánya és a kisfia, bombatámadás éri. Azon a héten már senkit nem fog az intézmény közelébe engedni – teszi hozzá.
A videó mellé kapok egy fényképet is. Egy sarokban, vizespalackkal a kezében ül a két gyerek. „Mi történik most?” – kérdezem. „Várjuk a második csapást. Ilyenkor a gyerekeket a legbiztonságosabb helyre, egy sarokba ültetjük, és vizet kapnak, hogy ha leszakad a ház, legyen esélyük túlélni, míg kimentik őket a romok alól.”
Ősszel azok a gyerekek ülnek be az iskolapadba – feltéve, ha épp lesz hová –, akik a szír forradalom kitörésekor születtek. Bár Európához sokkal közelebb vannak, mint egykori afgán társaik, mégis ugyanaz a veszély fenyeget: egy, két, három generáció is elveszhet, lekerülhet a térképről mind egészségügyi, mind oktatási szempontból. A dokumentumokról, az anyakövezésről nem is beszélve.
A menekültkérdés statisztikává, regisztrációs kérdéssé silányítása együtt jár azzal, hogy a rendszer előre kódolja magának a szociális lecsúszás, az iskolázatlanság, az egészségügyi problémák tárházát. Akár helyi, akár áttelepítéses megoldásban gondolkozunk, elsősorban a jövőre, a gyerekekre kell figyelnünk. És természetes, hogy a gyerek akkor fog tudni a körülményekhez képest egészségesen felnőni, ha a szülei is jól vannak.
Családok ezrei, tízezrei küzdenek a megélhetésért. A törökországi Izmirben még mindig együtt járnak a kisiskoláskorú gyerekek a szüleikkel szemetet gyűjteni ahelyett, hogy betűvetést tanulnának. Isztambul pincéiben gyerekek ezrei varrják a télikabátot azért, hogy a családjuknak be tudjanak segíteni a mindennapi betevőbe.
Hogy mire van szüksége egy családnak? Nem sokra. A napi háromszori étkezésre, fényre, levegőre, egy tetőre a fejük fölött. A háborúhoz legközelebb élők a kiürített csirkeólért most havi 200 török lírát, nagyjából 18 ezer forintot fizetnek. A megélhetéshez még napi 50-70 líra kellene. De ahhoz, hogy ezt elő tudják teremteni, a munkaképes gyerekeket is be kell fogni. Nem jó szívvel, csupán a túlélés érdekében. Bízva abban, hogy egyszer odaát leesik az utolsó bomba és újra haza lehet térni.
A „menekültkérdés” függetlenül attól, hogy hol bukkan fel, elsősorban a gyermekekért vállalt felelősségről szól. Akár Aleppóban hullik foszforbomba a csecsemőre, akár Damaszkusz mellett tép szét egy rakéta egy óvodást, akár a háborús konfliktustól távol, másodrendű emberként felnőve keseredik meg egy gyerek – tudnunk kell, hogy ez közös felelősség. Most van itt a lehetőség arra, hogy tanulva az afgán háború következményeiből, csillapítsuk a felnövekvő generációk sérüléseit. Most van itt a lehetőség arra, hogy akár hivatalos szinten, akár civil segítők útján hidat építsünk a háború gyermekei és a béke szülöttei közé.
Zsohár Zsuzsanna úti beszámolója a Facebookon, itt olvasható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!