Hál’ isten, újabb kollégával gyarapodott az újságíró-társadalom. Az ifjú skribler Felcsuti Péter, aki az idén januárban, majd negyven év után hagyta ott eredeti szakmáját – amiből az utolsó húsz-egynéhány évet éppenséggel a Raiffeisen Bank vezérigazgatói székében töltött el –, hogy végre tollat ragadva, nekiálljon a nagyérdeművel közölni különféle teóriáit.
Ezek jó része gazdasági természetű – végül is ezen a terepen van leginkább otthon –, de láthatóan egyre jobban érdekli a társadalom maga. Novemberben jött rá az írhatnék – azóta a Magyar Narancsnál bloggerkedik –, és ugyancsak novemberben, Molnár György közgazdász barátjával közösen elkövetett, egész oldalas tanulmányban zúdította az olvasóra a korszerű szociáldemokráciáról vallott téziseit.
– Tudja, miért örülök, hogy csak jó két héttel a cikk megjelenése után sikerült időpontot egyeztetnünk? Mert így legalább módomban állt többször is elolvasni dolgozatát, s már legalább a harmadát, felét érteni vélem… Mit mondjak, nem egy könnyű darab… Miből gondolja, hogy az ilyesmi manapság bárkit is érdekelhet?
– Nem gondolom, csak remélem. És túl azon, hogy lám, ön is itt van, akadt valamennyi, szerénynek mondható visszhang még politikusok részéről is.
– Biztosan ők sem értették… És miért pont most érezte, hogy eljött az idő egy jó kis szociáldemokrata program megvalósításához?
– Valószínűleg mostanra állt össze bennem egy tanulmány erejéig mindaz, ami tavaly óta, a bal- és a liberális oldal súlyos veresége óta foglalkoztat.
– Beállt az utólag okosok, a „megmondóemberek” közé?
– Egyáltalán nem, ellenkezőleg: mi a jövőről írtunk. Azokat az értékeket próbáltuk számba venni, amelyekre szerintünk egy baloldali, liberális politikának épülnie kell, mert a tisztázás és az újraértelmezés nélkül esély sincs arra, hogy ez az eszmeiség a közeljövőben újra, a győzelem reményében megjelenjen a politika színpadán. Miközben a hazai politizálás egyre provinciálisabb és üresebb lett, az egymást váltó politikusok – mint a gyerekek a homokozóban – perlekednek egymással, vagy pedig egymásra licitálnak, ami kétségtelenül a harsányabb demagógnak sikert hozhat, de nem lesz hasznára az országnak.
– A tanulmányban tíz jelentős társadalomtudós, közgazdász téziseit is felhasználva írnak minderről. Miért állítottak csatasorba ekkora szellemi apparátust?
– Nem az olvasottságunkkal szerettünk volna kérkedni, csupán jelezni akartuk, hogy ezeknek a kérdéseknek nem akármekkora szakirodalma van külföldön és idehaza egyaránt. Vagyis nem kell feltalálni a meleg vizet – esetünkben a társadalompolitikai nézeteket és összefüggéseket –, azok nagy része már megszületett, s talán itt volna az ideje, hogy a politikusaink is megismerkedjenek ezekkel… Az idézettek nagy nevek, akiknek Nobel-díjakat osztogattak, számos, a magyar társadalmat is gyötrő problémára képesek meggyőző válaszokat adni; nem hinném, hogy bárki kárára válna legalább elolvasni gondolataikat.
– Jelentem, én már túl vagyok rajtuk… S nem megbántva e szellemóriásokat azért kimondom: elég sok az általánosság. Olyasmi például, hogy az egyénnek jogában áll szabadon eldöntenie a maga számára, mit tekint jó életnek; ugyan elfogadjuk a kapitalizmust, de ez az elfogadás nem kritika nélküli; nem lehetnek szabadok azok, akiknek életkörülményei, kiszolgáltatottsága nem teszi lehetővé, hogy olyan életet éljenek, amelyet jó okkal tarthatunk emberhez méltónak. Miből gondolja, hogy ezek csakis szociáldemokrata eszmék lehetnek? Hát melyik más ideológia ne fogadná be ezeket a mondatokat saját teóriái közé?
– Ez nem egészen így van. Az egyéni szabadság mértékében és tartalmában, a kapitalizmus elfogadásában, és az állam szerepének megítélésében jelentős eltérések vannak a különféle politikai erők programjaiban. Hogyan viszonyuljunk a mélyszegénységhez vagy a cigánysághoz? – látja, tapasztalhatja: ezekben a kérdésekben is masszív viták folynak. Aztán vannak, akik az erős, autoriter hatalomtól és az ilyen vezetőtől várják a megváltást, mások értelmes arányokat és egyensúlyt szeretnének látni a magán- és a közösségi szféra között. Megjegyzem, félek, hogy a mai Magyarországon az előbbiek vannak túlsúlyban, hiszen az úgynevezett „nép” nem sok könnyet hullajtott például az Alkotmánybíróság sarokba állítása, a Költségvetési Tanács elzavarása, vagy az adatvédelmi biztos intézményének kormány alá hajtása miatt… Mi úgy látjuk, hogy az általunk ideálisnak gondolt eszmék ma leginkább a nyugati szociáldemokrata pártokban találhatók meg, természetesen ott sem hiánytalanul és nem hibátlanul.
– Ugye ön is ismeri a 18–49-es korosztály iránti fokozott szimpátiát: a marketingesek ezt a csoportot favorizálják, mindent nekik akarnak eladni. Játszunk el a gondolattal: ön szerint milyen vevők lennének ezek a fiatal-középkorúak a szociáldemokráciára? Mit tudhat ma egy harmincas választópolgár erről az eszméről és erről a pártról? És kik személyesítenék meg előtte ennek a pártnak a politikáját? Hallhatott valamit harangozni Peidlről, Peyerről, Mónus Illésről, Kéthly Annáról? Talán Szakasitsról és Marosán (Buci) Gyuriról valamit… És azóta? Volt itt egy elnök: bizonyos Petrasovits Anna, most van egy milliárdos utódja: Kapolyi László, meg egy újsütetű főtitkár, a tisztes korúakat gardírozó Schmuck Andor. Ja, meg egy szlogen, miszerint a szociáldemokrata párt a szocik KDNP-je… Csak nem gondolja, hogy a cikke után majd most nagy hirtelen tódulnak az emberek a szocdem zászló alá?
– Attól félek, mégsem olvasta figyelmesen a téziseinket… Azokban ugyanis nincs szó semmi ilyesmiről. Mi nem akartunk pártot alapítani, még kevésbé egy meglévő pártot irányítani. Mi egy olyan értékrendet ajánlottunk az ellenzéki politikacsinálók figyelmébe, amelynek segítségével ugyan nem biztos, hogy leváltható lesz a jobboldal, viszont ezek elfogadása nélkül aligha, vagy ha igen, akkor meg nem biztos, hogy érdemes…
– Nem érzi úgy, hogy egy elefántcsonttoronyban üldögél?
– Kossuth óta tudjuk, hogy a gyakorlati politizálás az egzigenciák tudománya.
– Nem baj, ha például én nem tudom…?
– Az egzigencia az a mindennapos kényszer, amit az elvekkel kell összehangolni. Vagyis, miközben felsoroltuk azokat az értékeket, amelyekre szerintünk egy baloldali, liberális politikának épülnie kell, azt is leszögeztük, hogy a hatalom megszerzése sem lehet indok az elvtelenségre, az értékek cinikus sutba dobására, de akár a szimpla tudatlanságra sem.
– Pedig ebben aztán igazán jeleskednek politikusaink… De mégis, ön szerint mi lesz a szép elméletekkel a gyakorlatban? Amikor a teoretikusból miniszter lesz, és kora reggel, amíg még a kávéját sem itta meg, ötven döntést kell hoznia, mondjuk a rettenetes és a szörnyűséges között válogatva…
– Ez valóban fogós dilemma… Azt tudom mondani, hogy a politikus ebben a helyzetben sem kerülhet túlságosan messzire az elveitől. Olykor tévedhet, olykor hozhat, sőt, hoznia kell, akár tudatosan is vállalva, rossz döntést, de nem szakadhat el túl nagy távolságra és túl hosszú időre az elveitől. Vagy ha igen, az már maga az elvtelenség. Még a legkínosabb kérdésekben is vannak alternatívák, s ezek közül azt kell választani, amelyik a legközelebb áll ahhoz, amiben hisz.
– Tudható önről, hogy Kiút Program néven összehozott egyfajta szegények bankját, hogy saját pénzéből is támogat roma gyerekeket, vagyis egyáltalán nem úgy viselkedik, mint az a bizonyos „karvalytőkés”… De ha most újra idézem Amartya Sen szép szavait az emberi szabadságról és az emberhez méltó életről, nem gondolja, hogy mindez hamisan cseng az ön jól fűtött József nádor téri irodájában, miközben odakint, majd ma este is megfagy három-négy szerencsétlen?
– Nem túl igazságos a kérdése, végül is kinek segítenék azzal, ha az iroda, amiben ülünk, fűtetlen lenne, én pedig éheznék. Mindketten tudjuk, hogy ezen a helyzeten csak a kóklerek ígérhetnek gyors változást. Segíteni viszont lehet, sőt kell, mert ha nem törődünk a mélyszegénységgel, ma még elképzelhetetlen problémáknak nézünk elébe. A cigányság gondja – amit ráadásul mostanában sokan egyszerű rendőrségi ügyként próbálnak kezelni – egy végtelenül összetett kérdéskör, aminek a megoldásához legelőször is egy világos értékrend felállítása szükséges. Talán nem indiszkréció, de két elvtársammal egy ilyen témájú íráson dolgozunk, amit – mint az előzőt – szeretnénk a politika iránt érdeklődő közvélemény és a döntéshozók figyelmébe ajánlani.
– Azt is tudhatjuk önről, hogy soha nem állt távol a baloldali, liberális eszméktől. Úgy hírlik, a szülei sem véletlenül sétáltak 1944. október 6-án a Döbrentei téren, amikor hogy, hogy nem, felrobbant Gömbös Gyula fehér márványból készült szobra… Hogyan lesz egy rendes, kommunista család fia népnyúzó kapitalista, noch dazu: bankár? És tessék mondani, ha már állástalan, miért is nem tetszik egy ötven láb hosszú jacht fedélzetén folyamatosan vörösbort kortyolgatni?
– Nincs jachtom, és teát iszom… Azt nem állítom, hogy könnyű volt összeegyeztetni a bankvezetői pozíciómat azzal, amit szociális érzékenységnek szokás nevezni, de azért nem teljesen lehetetlen. A baloldali eszmék mellett, remélem, némi erkölcsi tartást is magammal hoztam, ami arra int, hogy igyekezzek segíteni a nálam kevésbé szerencséseknek, és általában tartsak szem előtt olyan értékeket, mint a bizalom, a méltányosság, az igazságosság, az együttérzés. Az a bizonyos, korszerű szociáldemokrácia egyszerre szól minderről, és a higgadt elemzésen alapuló cselekvésről.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
