A Kreml paranoiás, az orosz politikai elit azért agresszív, hogy leplezze az ország hanyatlását, de Putyin titkosszolgálatainak európai dezinformációs kampányai nem túl sikeresek. Interjú Mark Galeotti biztonságpolitikai ügyekre szakosodott Oroszország-szakértővel, aki nemrég megjelent tanulmányában a sokfejű mitológiai lényhez, a hidrához hasonlítja a megosztott orosz titkosszolgálatokat.
– Egyesek szerint több orosz kém van ma Európában, mint amennyit annak idején a KGB alkalmazott a térségben.
– Nem mondanám, hogy erősebb a jelenlétük, mint a hidegháborúban volt. Inkább arról van szó, hogy az 1990-es években tapasztalt visszaeséshez képest emelkedett a létszámuk a korábbi szintre. Bár Oroszország ugye jóval kisebb ország, mint a Szovjetunió volt, mégis képes ugyanakkora titkosszolgálati apparátust működtetni.
– Miért vetnek be most több ügynököt Európában, mint húsz évvel ezelőtt?
– Az 1990-es években az orosz vezetés meg volt győződve arról, hogy a Nyugat szövetségesei lehetnek, és nem akarták a „barátaik” ellen alkalmazni a titkosszolgálatot. Mikor az egykori KGB-tiszt, Vlagyimir Putyin hatalomba került, rögtön megemelte a titkosszolgálatok költségvetését. 1999 óta tavaly esett meg először, hogy nem nőtt a büdzséjük az előző évhez képest. Még akkor is több pénzből gazdálkodhattak a szolgálatok, mikor a rubel árfolyama 2008-ban összeomlott. Az orosz elit ma már úgy érzi, konfliktusban állnak a Nyugattal. Ez nem feltétlenül jelent háborút, de komoly szembenállásra utal: küzdeni akarnak minden ellen, amit a Nyugat képvisel. Másrészt úgy gondolják, a titkosszolgálat univerzális eszköz arra, hogy politikai és gazdasági előnyöket kovácsoljanak. A titkosszolgálatok legfőbb feladata az, hogy érzékeny információkat gyűjtsenek, és azokat az elemzéseikben megmagyarázzák a döntéshozóknak. Emellett gazdasági vagy politikai okokból „aktív intézkedéseket” is végrehajtanak. Előbbi célja, hogy elérjék, az orosz partnerrel kössenek üzletet az érdekelt felek, mint a csehországi temelíni atomerőmű esetében is tették. Az utóbbi pedig arról szól, hogy főként Európában megakadályozzanak olyan döntéseket, melyek nem szolgálják Oroszország tágan értelmezett geopolitikai érdekeit.
– Sikeresnek tartja ezeket a dezinformációs kampányokat?
– Nem különösebben. A nyugati országokban hatalmas pánikot kelt az úgynevezett orosz információs háború. De elég kevés bizonyítékot találni arra, hogy ezeknek a műveleteknek bármilyen hatása is lenne, bár valóban arra játszanak, hogy a meglévő elégedetlenségeket felerősítsék. Például a Russia Today tévécsatorna igen sokat foglalkozott a skót függetlenséggel. Az emberek szeretik az RT-t nézni, mert érdekes műsorokat sugároznak. Ennek ellenére nem szavazták meg az elszakadást Nagy-Britanniától. Európa szereti az oroszokat okolni a saját megosztottsága miatt.
– De Németországban elég jól sikerült elhitetni egy kamaszlányról, hogy menekültek rabolták el és erőszakolták meg.
– Pár napig fel tudták korbácsolni a dühöt. Aztán kiderült, az orosz titkosszolgálat áll az akció hátterében. Ezzel csak azt érték el, hogy a németek éberebben figyelnek a tevékenységükre. Borzasztóan kontraproduktívak tudnak lenni az ilyen intézkedések. Igaz, hogy Európában sokkal több az ellentét, mint húsz éve. De Oroszország is sokat vesztett a népszerűségéből azóta.
– Mit gondol azokról az álhírportálokról, melyeket az orosz titkosszolgálat tart fent?
– A látogatottságuk kicsi, és a híreknek csak egy részét formálják át a saját szájuk íze szerint. A manipulációkkal az európai kormányokba vetett bizalmat akarják megrengetni, de valódi fenyegetést nem jelentenek. Nem szabad túlreagálni ezt a jelenséget sem.
– Akkor miért javasol egységesebb európai fellépést az orosz titkosszolgálatok ellen a most megjelent tanulmányában?
– Mi, nyugatiak imádunk az oroszok ördögi mesterkedéseiről beszélni. De nagyon keveset teszünk. A hatóságok rengeteget gondolkodnak azon, átadják-e egy kémkedéssel gyanúsított személy adatait az Interpolnak. Jó lenne, ha ez változna. Bár az érem másik oldala, hogyha hatékonyan fellépnénk az orosz fenyegetés ellen, annak komoly következményei lennének.
– Mi történhet?
– Moszkva azért viselkedik agresszívan, mert fél. Tudja, a hatalma leáldozóban van. Tudja, Európa erősebb és gazdagabb nála. Ezeket a félelmeket tápláljuk minden alkalommal, mikor szélsőségesen beszélünk Oroszországról.
– Mikor Moszkvát emleget, a kormányzatra, a politikai elitre vagy egyedül Putyinra gondol?
– Putyinra. A magas pozícióban lévő tisztviselők nem hisznek abban, mint az elnök. Putyin egyre ideologikusabban gondolkozik, és úgy tekint magára, mint az emberre, aki majd visszaállítja Oroszország történelmi nagyságát. De a tágabban értelmezett orosz kormányban nem nacionalisták dolgoznak, hanem tisztviselők, technokraták, akik könnyű életet szeretnének, és nem akarnak ideológiai konfliktusba bocsátkozni a Nyugattal.
– Mennyiben támaszkodhat Putyin a megosztott és egymással versengő titkosszolgálatokra?
– Az 1990-es években Borisz Jelcin elnöknek a demokratikus működés jegyében fel kellett osztania a KGB-t, de nem igazán tudta, hogyan tegye. Ennek eredményeképp lát el hasonló feladatokat az elvileg belbiztonsági szolgálatnak szánt FSZB, a GRUként ismert katonai hírszerzés, illetve a polgári titkosszolgálat, az SZVR. Vetélkednek Putyin kegyeiért, és egyre agresszívabban viselkednek egymással. Ahelyett, hogy őszinte elemzéseket küldenének neki, azt mondják, amit az elnök hallani szeretne. Ezért nem működik hatékonyan a rendszer. Putyin azonban új titkosszolgálati eszközökkel is felruházott szervezetet is létrehozott áprilisban a személyes testőrségéből. Ez a Nemzeti Gárda, amelynek felhatalmazása nem csak arra van, hogy Putyint megvédjék, ha zavargások törnének ki, de arra is, hogy a politikai elitet sakkban tartsák titkosszolgálati információgyűjtéssel. Mivel nincs jele tömeges megmozdulásoknak vagy Putyin-ellenes szervezkedéseknek, a Kreml paranoiájára lehet belőle következtetni. Putyin fenyegetve érzi magát, már nem tudja, kiben bízhat. Korábban az FSZB volt a kedvenc titkosszolgálata, ezért is avatkozhatnak be nemzetközi ügyekbe is, ami nem igazán jellemző más belbiztonsági szolgálatokra. De most úgy néz ki, a Nemzeti Gárda az FSZB ellensúlya lehet, mert Putyin gyanakszik már az egykori kedvenceire is.
– A tanulmányában orosz titkosszolgálati forrásokra hivatkozik. Nem tart attól, hogy félretájékoztatják?
– Soha nem lehet egyetlen emberre támaszkodni. Mindig igyekszem több forrásból információt gyűjteni, és megítélni az igazságtartalmukat. Sokat beszélünk az orosz titkosszolgálatok európai tevékenységéről. A konkrét lépések a kémelhárítás szakembereire tartoznak. De a közvélemény számára fontos lenne, hogy a politikai rendszer működését megértsék, és ennek fényében gondolkozzanak az orosz fenyegetésről. Ehhez a megfelelő emberekkel kell beszélni.
– Ez azért eléggé hasonlít a kémek munkájára.
– Az újságírók, a kutatók és a kémek is információt akarnak szerezni. Köztem és egy kém között az a különbség, hogy senkit nem kérek arra, szegjen törvényt és adjon ki titkokat. Ráadásul kutatóként teljesen nyíltan teszem a dolgomat, és arra sincsenek eszközeim, hogy ha nem akarnak beszélni, akkor meggyőzzem őket.
Mark Galeotti
történelmet hallgatott a Cambridge-i Egyetemen, majd a London School of Economicson doktorált. A New York-i Egyetem világpolitikai tanszékének oktatójaként Moszkvában és Prágában is ad órákat. A brit tudós számos európai kormány tanácsadójaként dolgozott, 14 könyve jelent meg főként orosz biztonságpolitikai témában, a legutóbbi az orosz katonaság és titkosszolgálat elit egységéről, a szpecnazról szól.
Titkosszolgálati hatáskörrel rendelkező szervezetek Oroszországban
A szülők bűne
A kanadai államot perli annak az orosz kémházaspárnak a két fia, akiket szüleik tevékenysége miatt fosztottak meg állampolgárságuktól. Az FBI hat évvel ezelőtt tartóztatta le az unalmas kertvárosi párnak tűnő Donald Heathfield és Tracey Foleyt, mert kiderült róluk, hogy eredetileg KGB-tisztek voltak, akiket hamis személyazonossággal Kanadába küldtek az 1980-as években. A férfi diplomát szerzett, családot alapítottak, éltek egy ideig Párizsban is. Majd az Egyesült Államokba költöztek, ahol az apa üzleti tanácsadóként dolgozott, az anya pedig a háztartást vezette – közben pedig végrehajtották az orosz titkosszolgálat utasításait. Két fiuk, Alex és Tim állításuk szerint egészen addig semmit nem tudtak a szüleik valódi tevékenységéről, míg az FBI be nem csöngetett.
Letartóztatásuk után a szülők arra kérték az akkor 16 és 20 éves fiúkat, menjenek Oroszországba, ahol a titkosszolgálat emberei várták őket és gondoskodtak róluk.
Lekapcsolták a lengyel KGBélát
Letartóztatta a lengyel kémelhárítás a köztudottan oroszbarát Zmiana (Változás) párt vezetőjét, Mateusz Piskorkit. A politikus házában és pártirodájában is házkutatást tartottak. Bár a konkrét vádakat lapzártánkig nem hozták nyilvánosságra, Piskorskiról régóta feltételezik, hogy a Kreml ügynöke. A lengyel politikus kapcsolatban áll a jobbikos Kovács Bélával is, aki ellen szintén nyomozás folyik, mivel európai parlamenti képviselősége idején a gyanú szerint bennfentes információkkal látta el az orosz titkosszolgálatot.
Egy orosz–amerikai kémcsere jóvoltából hamarosan a szülők is visszatérhettek Oroszországba. De az oroszul egyáltalán nem tudó, magukat kanadainak valló fiúk életét borzasztóan megnehezíti, hogy szüleik bűne miatt őket is megfosztották születéskor adott kanadai, illetve később szerzett amerikai állampolgárságuktól, mert így esélyük sincs, hogy a kontinensre visszatérhessenek és tanuljanak. Alex és Tim most Kanadát perli. Ügyvédjük azzal érvel, hogy ha még tudtak is volna szüleik tevékenységéről, akkor sem lett volna jogos elvárni két kamasztól, hogy adja fel az apját és az anyját, így nem jogos őket büntetni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!