Ünnepelt magyar sztár, gasztroforradalom - közben a képzést és a minőségi magyar alapanyagokat hiányolja a szakma

Miközben egy ország ünnepli a magyar sztárséf győzelmét a Bocuse d’Or európai döntőjében, és gasztroforradalomról beszél, a szakma a képzést és a jó minőségű magyar alapanyagokat hiányolja. 

A lelátón alig tudnak mozdulni a szurkolók. Állandóan szól a kereplő. A svájciaknál alapfelszerelés a piros háttéren fehér keresztes póló. Páran kolompot ráznak. Az olaszok táblával éltetik a bajnokukat, a versenyző nevéből szóviccet faragtak. A nemzeti lobogót is meglengetik időnként. A belgák hosszúkás, nemzetiszínű lufikat ütögetnek egymáshoz. A magyar versenyzőt egy tűzoltózenekar és emberek százai biztatják. „Olyan ez, mint az olimpia” – mosolyodik el a svájci Anne. Annyi különbséggel, hogy itt nem a sportolók a főszereplők, hanem séfek.

Budapesten tartották a világ leghíresebb szakácsversenyének, a Bocuse d’Ornak az európai döntőjét. A megmérettetésre 20 ország legjobbjai érkeztek, hogy kedden és szerdán, a 10-10 fős csoportokban zajló versenyen a zsűri kiválassza közülük a három legjobbat, aki jövőre indulhat majd a Lyonban – a vetélkedés atyjának, Paul Bocuse francia mesterszakácsnak a városában – megrendezett világversenyen.

Alázat és összpontosítás

A Bocuse d’Or abban is rendkívül hasonlít az olimpiákra, hogy a séfek hónapokon-éveken át készülnek rá, majd hosszadalmas nemzeti selejtezők után juthatnak ki az európai bajnokságra, és végül Lyonba. Az európai döntőn Magyarországot Széll Tamás, az Onyx étterem séfje képviselte, aki 2013-ban már 10. helyezést ért el a franciaországi szakácsolimpián. A mostani megmérettetés előtt szerényen nyilatkozott: szeretne a legjobb tíz közé jutni, esetleg a ráállni a dobogóra.

Rejtély, Széll milyen meditatív technikát sajátíthatott el, hogy a hat órán át tartó megfeszített munka során ügyet se vessen az őt éltető tömegre. De tény, hogy egy apró mosoly sem villant át az arcán, mikor a piros zubbonyos, csúcsos sisakos zenészek rázendítettek egy indulóra, az emberek pedig a képmását a magasba emelve visítottak, kerepeltek, dobogtak. A szakács csak arra összepontosított, hogy a szintidő alatt el tudja készíteni a kecsege és ikrája felhasználásával készült haltálat, illetve a gímszarvas borjúból a húsételt, amelynek egy nagy tálon, és kis adagokra porciózva is szépen kellett festenie. Jókuti András, az esemény egyik házigazdája azért nem állta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, milyen elérzékenyülni a sok szeretettől. „A fejem közepe úgy elcsuklik belül” – hangzott a költő képeket is felvonultató válasz.

Hangorkán, illatfelhő

Bár a magyarok számbeli fölényével nem tudták felvenni a versenyt, minden nemzetből akadt egy kis csoport, aki hajlandó volt átrepülni fél Európán, csak hogy kedvencét biztathassa. Az olasz Chiara például genovai séf testvérét, Marco Acqarolit kísérte. Anna pedig a svájci Bocuse Akadémia titkára, így kötelességének érezte, hogy megnézze büszkeségük, Felipe Fonseca Pinheiro teljesítményét. Mivel a tűzoltózenekar csak a dánok szektorában kapott már helyet, ezért néha a skandináv versenyző tiszteletére is játszottak egy nótát. A norvégok között akadtak olyanok is, akiket annyira magával ragadott a hangulat, hogy miután kedden megnézték a versenyzőjük szereplését, szerdán a reptérre menet még benéztek, a tömegben lavírozva kis gurulós bőröndjükkel.

Szépen hangzana: ahogy egyre erősebb illatok szálltak a levegőben, úgy emelkedett a hangulat. De nem lenne igaz.

Már akkor tombolt a tömeg, mikor a halról fejtették le a bőrt, felfoghatatlan alapanyagokat fóliáztak, vagy bennfentes technikával mártást passzíroztak egy szűrőszerűségen.

Kiselefánt, virágocska

Mikor letelt az acélkonyhák falán szigorú-pirosan villogó idő, és a séfek tízperces eltérésekkel elkezdtek tálalni. A fogások neveit és összetevőit sajnos nem lehetett megtudni, mivel a francia Bocuse Akadémia képviseletében egy francia úriember konferálta fel a fogásokat. Angolul, hamisítatlan francia kiejtéssel. A két-háromsoros ételnevekből egy szót lehetett csak kivenni: spárga (asparagus).

A látvány mindenért kárpótolt. A magyar döntőn februárban a versenyzők stílusa és szaktudása között még jelentő eltéréseket lehetett felfedezni, akadtak finom eleganciával megkomponált tányérok, és csiricsáré alkotások is. Az Európa legjobbjai által készített fogások között különbséget talán csak aszerint lehetett tenni, hogy ki a szögletes, ki a kerekded-romantikus formákat szereti jobban. A franciák kis porcelán elefántos szószkiöntővel dobták fel a haltálukat, a horvátok az egyenes vonalakra esküdtek, a dánok a gömbölyűre, és azt még egy kis virággal is megcifrázták.

A svéd halétel ikragyöngyeivel és kis hullámaival meseszerű volt.

Aztán jöttek a hústálak, ahol a szarvasmotívum szinte mindenkit megihletett.

A hollandok kifeszített bőrre helyezték az ételeket, a franciák kürttel operáltak, míg a legtöbben a szarvasagancsban gondolkodtak.

„A miénk a legszebb” – konstatálta egy magyar néző. „Nem olyan, mint a többi hústál” – vélte egy másik. De Széll kompozíciója nemcsak szép, hanem leleményes is volt, a magyar elődöntőn már jól bevált módszert követve zöldfűszereken grillezve tartotta melegen a húst, amíg azt a nézők dübögése közben körbehordozták.

A győzelem

A házigazda Jókuti ezután is megkísérelte szóra bírni Széllt, aki csak ennyit tudott üzenni a rajongóinak: „Akkor van vége a versenynek, ha ki van takarítva a konyha.” Aztán kitakarították konyhát, és a szakácsok fújtak egyet. Majd a nap során először ettek valamit, és már jött is az eredményhirdetés. Mindenkit elsoroltak, mindenkinek köszönetet mondtak. Pattanásig feszültek az idegek. Harmadik helyezett: Svédország. Második: Norvégia. Széll Tamás legyintett, ez ennyi volt. A skandinávoknál jobb nem lehet.

Vagy mégis. Az első helyezett: Magyarország!
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!