A fogság biztonsága – Interjú Visky András költővel

– Kilenc éve nem jelentkezett verseskötettel a héten megjelent, Nevezd csak szeretetnek című könyvet megelőzően. Miért fokozta ennyire a várakozást és mi a kötet szervezőelve?

– Több műfajú író vagyok, nem én hozom a döntéseket a szövegeim megszületése tekintetében. A színházi és egyetemi oktatói feladataim mellett megrendelésre drámákat is írok, és talán végre a családregényem is megtalálta a formáját, már nem nekem kell írnom, írja önmagát, én csak sokat dolgozom rajta. De a versek is folyamatosan a közelemben vannak, ha másként nem, úgy, hogy másokét olvasom. Az egyik legnagyobb versfogyasztónak ismerem magam ebben a régióban. A vers ugyanis a legszigorúbban tudja karbantartani az ember nyelvét, gondolatait – olykor a lelkét is. Az utóbbi években úgy alakult, ha verset írok, egyben könyvet is írok. Látom a könyvet magam előtt, ahová az egyes versek bekerülhetnek. A most kiadott sorozatot önmagamban a Bible Black – bibliafekete – címmel-névvel illettem: olyan bibliai átírások szerepelnek benne, amelyek az istentörténetet emberi történetként mutatják meg, az embertörténeteket pedig istentörténetként. Azokat a pontokat keresem, amikor a kettő egymásba tud hatolni, s nem lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól.

– Aki tipologizálni szeretné a verseit, nemigen tudná az úgynevezett istenes verseit elkülöníteni, hiszen mindegyik az. Állíthatjuk, hogy a költeményei a Biblia egyes részeihez írott jegyzetek?

– Inkább kommentárnak nevezném őket, mivel a versek a szóba állás szituációi is egyben. Én a jelentős verseket istenes verseknek tekintem. A nagy hitetlenek versei is istenes versek számomra. Csak a langymeleg versek nem azok. A hideg és a tűzforró versek a nyelvnek azzal az állapotával dolgoznak, amely még emlékszik valami nyelvelőttire, amely a formátlannak formát tud adni. A Szentírás napi olvasója vagyok, ez adja meg a napjaim, a gondolataim formáját, de mindig a nem tudás, a teljes ismeretlenség nézőpontjából olvasom a szent szövegeket. Mindenfajta előretudást megpróbálok eltávolítani magamtól, mert akkor a szöveg a maga teljesen váratlan és ismeretlen arcát tudja mutatni nekem – és olykor egy-egy szövegolvasat továbbírja magát bennem.

– A mindennapi bibliaforgatás nem meglepő a családi háttere és a kitelepítésük története ismeretében, hiszen az édesanyja esténként az egyetlen könyvükből, a Bibliából olvasta önöknek a mesés történeteket. A Szentírás nyelvén szocializálódott. Később, költőként nem igyekezett ettől a nyelvhasználattól eltávolodni?

– A szent szöveggel folyamatosan szemben kell állni, mert eleve szembeállítja önmagát az olvasóval. Egy szent szöveg cselekvésként létezik – provokáció! Tehát nem lehet rutinszerűen olvasni, ellenkezőleg, éppen az olvasási rutinokat bontja le, fordítja ki és teszi nevetségessé. Nekem ebben az értelemben a világköltészet „beatfordulata” – Allen Ginsberg a leginkább – lenyűgözően nagy tapasztalat a mai napig.

– Fordítsuk akkor meg a kérdésirányt: mi az, ami még inkább elmélyítette a költői érdeklődését a Biblia felé?

– A szent szövegeket évszázadokig felolvasták, ebből következik, hogy a térben hangzó karakterük sokkal közelebb áll a megértés lehetőségéhez, mint az olvasás. A diákjaimnak, akiket szintén hangos olvasásra buzdítok, Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét szoktam példaként felhozni: ez egy mindenestől hangos felolvasásra szánt könyv – és ha mindenben engedelmeskednénk az előírásnak, akkor tízünknek kellene felolvasnunk egy időben. (A kaddis/kádis költői formájú zsidó gyászima, amit legalább tíz férfiből álló közösség mond az elhunytért – a szerk.)

– A kötetben Kertész Imrének ajánl is egy verset, de az apjának dedikáltban – Több gondom volt magával a testtel – olvasható „Van más rend mint a tábori? / Van egyáltalán más rend?” sorok engem a Sorstalanság Köves Gyurijának eszmélésére emlékeztettek, aki a koncentrációs tábort az élet természetes velejárójaként vette. A párhuzam fennáll az ön életével is. Szabadulásuk után miként csodálkozott rá, hogy van másfajta élet is?

– Nem véletlenül talált meg engem Kertész életműve, hiszen az első tudatos emlékem: a munkatábor. Amikor radikálisan azt írja, hogy a zsidóság csak mint zsidó tapasztalat érdekli, az rám felszabadító és boldogságélményként hatott – hogy tudniillik univerzalizálható a fogságélmény. A szabadulásunk után, mivel apánk még mindig börtönben volt, a várakozásunk továbbra is kitartott, és ez a várakozás aztán megmaradt bennem, ahogy megmaradt az is, hogy a világot nem a szabadság utáni, hanem a fogság utáni vágyként szemléljem.

– Meglep ezzel, kifejtené bővebben?

– Az ember fogoly akar lenni – nincs túl jó véleményem önmagunkról –, a rövid életű szabadságélmények szorongást okoznak. A fogságban, amilyenben apám is volt, fejadagban részesül, totális biztonságban van, mindent kitalálnak helyette, még az öngyilkosságtól is megóvják – tehát megszüntetnek benne minden kételyt. Csakhogy a fogság állapotában az ember megkettőzi az életét, és két testben él – az egyik test pedig ott van valahol, ahol a szabadságát sejti. A fogságot az ember univerzális tapasztalataként kezdtem felfogni. Például egy kapcsolatban is lehetünk fogságban. A szabadság az, amikor megszűnik ez a megkettőzés: a felnőttség állapota, amikor mások hibáztatása helyett képesek vagyunk szembenézni azzal és elfogadni azt, amik és akik vagyunk.

– A fogság-szabadság kettőssége prózaibb értelemben továbbra is elkísérte: gépészmérnökként végzett, ám később pályaelhagyó lett és a színházat választotta. Miért?

– Mások hozták azt a döntést, hogy mérnökké legyek. Mikor betöltöttem a 18. életévemet, a Securitate azzal ünnepelte, hogy Péter testvéremmel együtt bevittek minket kihallgatásra, őt meg is verték. Megmondták, hogy meg se próbáljak felvételizni irodalom szakra, „nem lehet a kultúrában dolgom”. Mivel a matematikát és a fizikát is kedveltem, és nagy hatással voltak rám olyan fizikusok, mint Heisenberg, Schrödinger vagy Bohr filozófiai tárgyú értekezései, amikben a részecskefizikáról már-már mint költészetről és filozófiáról beszéltek, a műszaki egyetemre jelentkeztem, ahová simán felvettek. De hát végig színikritikákat írtam, és amikor ’89-ben lehetőségem adódott a dramaturgia és a színházelmélet tanítására, megszereztem a szükséges fokozatokat hozzá.


+1 kérdés
– A kolozsvári magyar színház művészeti vezetőjeként milyen szempontokat, kényszereket, kötöttségeket kell szem előtt tartania, amikor összeállítja egy-egy évad műsorrendjét?
– Teljes szabadságban dolgozunk, a repertoárt nem vizsgálja felül senki, nem kényszerítenek ránk semmit. A kolozsvári színház saját utat jár a magyar színházi szcénán belül. A ’90-es évek elején eleve úgy definiáltuk magunkat, hogy mi egy európai színházzá akarunk válni – és ez is történt. Aki Magyarországról átjőve látta az előadásainkat, azt mondta, meglepődött, mennyire különbözik mindattól, amit odahaza tapasztal. Minden előadást román felirattal játszunk, számítunk a román közösségre. Bár a klasszikus darabok vannak túlsúlyban, kortárs műveket is játszunk. Például Dragomán Györgynek azt a színdarabját is, amiről a szerző azt mondta, ezzel őt mindenhonnan elhajtották. Előfordul persze, hogy feszültség alakul ki a közönséggel, de ezt nem tartom rossznak, folyamatos velük a párbeszéd. A Magyarországon is ismert, az Egyesült Államokban élő Andrei Şerban Ványa bácsija – ami egy újító, határokat feszegető rendezés – 9 éve fut nálunk, és akkora sikerrel, hogy folyamatosan kérnek meg rá az ismerősök, ugyan, szerezzek már jegyet nekik, annyira nehéz bejutni az előadásra.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!