A magyar nyelvben csak egy hang különbség, a közgazdaságtanban sokkal több: a jólét nem keverendő össze a jólléttel. – A növekedés volt a tegnap jelszava, a holnapé a stabilitás és a biztonság lesznek – állítják az úgynevezett jólléti közgazdaságtan képviselői.
Ezt az új közgazdasági iskolát viszonylag egyszerű felismerés hívta életre: hiába növekedett az elmúlt ötven évben a nyugati országok GDP-je, az emberek mégsem lettek a jövedelem növekedésével párhuzamosan elégedettebbek. Jólét és a jóllét közti különbségre talán hazánk a legjobb példa, mert miközben a fejlett, közepes jövedelmű országok közé tartozunk, mégis felmérések sora bizonyítja, mennyire kutyául érezzük magunkat. Tavaly az OECD-tagországokban végeztek kutatást, azt járták körül, hogy érzik magukat az embereket a bőrükben. Magyarország lett az utolsó a vizsgált 34 ország között, pedig a szervezetnek tagja például Törökország is, ahol az egy főre eső bruttó hazai termék 5 ezer dollárral kevesebb a magyarnál. Vagyis gazdasági mutatókkal mégsem írható le a közérzet. Közgazdasági számítások és politikai elemzések kombinálásával segíti a világ több kormányát a polgárok boldogabbá tételében immár több mint 25 éve a New Economic Foundation (NEF).
A londoni székhelyű intézet mintájára tavaly novemberben a hazai jóllétkutatók is megalapították a maguk szervezetét, a New Economics Forum Budapestet, amely a héten tartotta második konferenciáját. Itt beszélgettünk Charles Seaforddal, a londoni NEF Jólléti Központjának vezetőjével.
– Mitől új az a közgazdaságtan, amin önök dolgoznak?
– A hagyományos közgazdaságtan célja elsősorban az, hogy a termelékenységet maximalizálja és növelje a fogyasztást. Csakhogy az elmúlt ötven évben a nyugati országok GDP-je folyamatosan nőtt, az emberek elégedettsége viszont jobb esetben is csak stagnált. Valami tehát biztos nem stimmel. Ezért az új vagy – ahogy mi hívjuk – fejlett közgazdaságtan azt kutatja, hogyan lehet a politikai tervezést összeegyeztetni az emberek érdekeivel úgy, hogy a gazdaság fenntartható legyen.
– A GDP mérésére jól kidolgozott módszerek vannak. De hogyan lehet a jóllétet mérni?
– Talán még egyszerűbben, mint a GDP-t: meg kell kérdezni, hogy érzik magukat, mennyire elégedettek az életükkel, családi kapcsolataikkal vagy a munkájukkal, mennyire voltak előző nap boldogak vagy éppen zaklatottak. Így az egész társadalom jóllétéről képet lehet kapni. A bonyolult annak kiszámítása, hogy ezen mérésekre alapozva, hogyan ösztönözhetik a kormányok a jóllétet.
– És hogyan?
– Ha felsorolnám a lehetséges intézkedések sorát, nem interjú, hanem könyv lenne belőle. Azt ugye régóta tudjuk, hogy egy minimum jövedelmi szint elengedhetetlen a jólléthez. De ha ezt elérik, akkor már rendszerint nem nő az emberek elégedettsége. Ezért a kormány egyik legfontosabb feladata, hogy mindenki számára tisztességes jövedelmet biztosítson. Ezzel együtt a munkahelyteremtés az elsődleges, mert a munkanélküliség öli meg legkegyetlenebbül a jóllétet, ha nincs mit csinálnia, az ember értéktelennek és haszontalannak érzi magát. Tehát akkor is állásokat kell teremteni, ha az gazdaságilag nem hatékony. Az, hogy bizonyos munkahelyek fenntartása önmagában nem térül meg rövid távon közgazdaságilag, a termelés növekedésével bizonyosan „behozza az árát” hosszú távon. A felmérések azt mutatják, hogy a jövedelemmel való elégedettség megítélése többnyire attól függ, hogy a körülöttünk élőknek mijük van. Ez jó hír, mert azt mutatja, hogy a minél nagyobb vagyon gyűjtése és a végtelen növekedés nem szükséges a jólléthez. Ha éhesek vagyunk, akkor sem fog jobb érzést kelteni, ha végigeszünk egy méregdrága nyolcfogásos menüsort, mintha egy kiadós ebédet fogyasztanánk el.
– Szépen hangzik, csakhogy közben majd’ minden kormány megszorításokra kényszerül a válság, az elszabadult adósságok és a költségvetési túlköltekezések miatt. Márpedig a megszorító intézkedések nehezen egyeztethetők össze jólléti célokkal.
– Igaz, könnyen ördögi körbe is kerülhetünk: az újabb és újabb megszorítások éppen ellentétes célt érhetnek el, ahogy az az 1930-as években is történt. De ezek az intézkedések nem is a jóllétről szólnak. A megszorítások helyett ezért arra kellene inkább koncentrálni, hogyan lehetne biztonságos és fenntartható munkahelyeket teremteni, a gyakorlat azt mutatja, ha sikerült ilyen állást teremteni, az emberek sokkal termelékenyebbek lesznek, és ez a válság elleni leghatékonyabb gyógymód.
– David Cameron brit miniszterelnök és Nicolas Sarkozy francia elnök is érdeklődött a jólléti közgazdaságtan iránt, szép jelentések is születtek a megbízásukból a jólléti gazdaságról. Aztán jött a válság, és mi lett belőle…
– A politikusok mindenhol szeretik a szép szavakat és keresik a muníciót ahhoz, hogy szépeket is tudjanak mondani. Az én hazámban, Nagy-Britanniában a gazdasági döntések a pénzügyminisztériumtól függenek, ahol nagyon szilárd meggyőződésük van arról, hogyan működik a gazdaság. Ez a nézet a neoklasszikus közgazdaságtanra épül. Így ha arra kerül sor, nem adnak pénzt olyan projektekre, amelyek a jólléti gazdaságtan elveit valósítanák meg.
– A jóllét csak a fejlett országok problémája? Mit nyújthat a jólléti közgazdaságtan a fejlődő államoknak?
– A NEF egész világot érintő statisztikákat publikál arról, mennyire boldogok az egyes országok lakói, hogyan lehet a fenntartható fejlődést megvalósítani, mennyi a várható élettartam, és ebből hány év az, amelyet elégedetten töltenek el az emberek. Az eredmények rendkívül tanulságosak: a latin-amerikai országokban, például Costa Ricán, a GDP-eredmények nem túl fényesek, az emberek mégis boldogabbak. A megoldás abban keresendő, hogy ott kifejezetten nagy a társadalmi összetartás, erősek a családi és közösségi kapcsolatok. Ebből mi, nyugati országok is tanulhatunk. Kína is érdekes, mert a GDP dinamikusan nő, de egyre több jel utal arra, hogy a társadalomban rosszul mennek a dolgok. A kínai kormányzat kifejezetten érdeklődik aziránt, hogyan lehetne a jóllétet növelni, mert azt gondolják, hogy a társadalmi elégedettség alacsony foka később instabilitáshoz vezethet, ami fenyegetés lenne a kommunista rezsimre nézve. Egyiptomban a tavalyi forradalom előtt a gazdasági mutatók azt sugallták, hogy minden rendben van, míg az elégedettséget mérő statisztikákból ennek az ellenkezőjére lehetett következtetni. Ha Mubarak nagyobb figyelmet fordított volna a jóllétre, és nemcsak az egyszerű mutatókra fókuszál, akkor talán nem következtek volna be a számára végzetes események.
– Mit kellene Magyarországon tenni a jóllétért? Kis ország vagyunk, csökkenő jövedelemmel és alacsony versenyképességgel.
– Nem gondolom magam a magyar gazdaság szakértőjének, de két dolgot fontosnak tartok elmondani. Meg kell vizsgálni, melyek azok az importtermékek, amelyet Magyarországon is gyártatni lehetne. Ez egy sikeres ipar alapja lehet a jövőben, ami még akkor is megérné, ha kezdetben közgazdaságilag kevésbé hatékony lenne a termelés, mert ezzel munkahelyeket teremtenénk. Hosszú távra érdemes tervezni, nem pedig a pillanatnyi üzleti érdeket figyelembe venni. A másik dolog az, hogy nem szabad a nemzetközi vállalatokra hagyni, hogy ők döntsenek helyettünk: fel kell mérni, mit tud a magyar gazdaság termelni, ami nemzetközi szinten is verseny- és exportképes lehet. Ha nagy energiát fektetnek abba, hogy egy-egy ágazatra specializálódjanak, az erőfeszítés megtérül. Egy jó példa Dániáé: piaci változások hatására a kormányzat úgy döntött, a tejtermékek és sertéshús termelésére fognak szakosodni. A dán vaj és szalonna a mai napig az egyik legfontosabb kiviteli cikk, és a dán élelmiszeripari munkások 30 százalékkal többet keresnek a hasonló területen dolgozó briteknél.
A New Economics Forum Budapest célja, hogy a társadalomról, gazdaságról való gondolkozás középpontjába a jóllét közgazdaságtanát (economic well-being) helyezze. A NEF Budapest az első ilyen intézmény a kontinensen és a harmadik a világon, az első Londonban, a második az Egyesült Államokban alakult, hasonló célokkal és közös gondolatokkal. A Braun Róbert vezette „think-and-do-thank” második konferenciáján résztvevő angol, német, olasz és francia intézetekkel létrehozta a Budapesti Koalíciót, amelynek célja az, hogy egy éven belül kidolgozzanak egy olyan jólléti politikai programot, amelyet az Európai Bizottság és a G20-ak is napirendjükre tűzhetnek.
Bruttó hazai boldogság
A bruttó hazai össztermék nem méri elég pontosan azt, ami egy fejlődő társadalomban történik – állapította meg 1972-ben Dzsigme Szangye Vangcsuk bhutáni király (képünkön), aki a buddhista hagyományok szellemében akarta országát a modernizáció útjára terelni. Ezért megalkották a bruttó hazai boldogság (gross national happiness, GNH) fogalmát, amely a társadalmi, fizikai, politikai vagy munkahelyi jóllétet is méri a gazdasági mutatókon kívül. A bhutániak tudhatnak valamit, mert a világon a nyolcadik, Ázsiában pedig a legboldogabb nemzetként tartják őket számon. Összboldogsági mutatójukkal pedig olyan híres közgazdászok számára nyújtottak inspirációt, mint Amartya Sen vagy Joseph Stiglitz.
Bhutánnak tavaly azt is sikerült elérnie, hogy az ENSZ Közgyűlése határozatban mondta ki, a GNH hivatalosan elismert fejlettségi mutató. Azt a fordulatot, hogy a boldogság is bekerült a gazdasági indikátorok köré, a II. világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszer alapjait lerakó Bretton Woods-i konferencia után tréfásan Bhutan Woodsnak nevezték el.
A közgyűlés április elején megnyílt tavaszi ülésszakán újra napirendre került a téma, ahol a bhutáni miniszterelnök beszédében hangsúlyozta, a jelenlegi önpusztító gazdasági folyamatokat szimbolizáló GDP helyett a nemzeti összboldogságot kellene a nemzetközi közösségnek használnia.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
