Hajszálon múlhat, mikor omlik össze

– Fél évvel ezelőtt még döbbenten figyeltük a kormány menekültellenes kampányának elejét. Sejthető volt, hogy ide fogunk kilyukadni?

– Azt, hogy a menekülők létszáma gyarapodni fog, lehetett tudni. És azt el kell ismerni, hogy Orbánék jól tudják a folyamatokat elemezni, és a maguk javára szolgáló következtetéseket le tudják vonni. A párizsi merénylet után a magyar miniszterelnök volt az egyetlen kormányfő Európában, aki direktben a bevándorlás kifejezést használta, holott mindenki tudta, hogy több generáció óta ott élő „bevándorlók” követték el a merényletet. Viszont onnantól nagyon tudatosan épült fel a menekültellenes kampány. Azt nem látom át, hogy egészen pontosan megtervezték-e, de akkor már hónapok óta szorongatták a kormányt a fejére növő ügyek, ezért érezhető volt, hogy keresnek valamit, amivel elfedhetik őket. Ez is egy volt a kísérletek közül, de bevált.

– Februárban még Koszovóból jöttek az emberek. Mostanra teljesen más a helyzet.

– Ilyen értelemben a koszovóiak jobban meg is feleltek a kormány igényeinek, hiszen ők valóban gazdasági bevándorlónak is minősíthetőek, rájuk még illett is ez a felturbózott elutasítás. Majd ők elmaradtak, és jöttek az életüket mentő menekültek Afganisztánból, Szíriából, akikkel szemben viszont nagyobb idehaza az idegenellenesség. Valószínűleg azt rakta össze a kormányzati agytröszt, hogy ez az egész menekültkérdés nagyon alkalmas arra, hogy továbbvigyék az eddigi retorikai paneleket. És a Fidesz által gyakorolt élménypolitizálásba nagyon is jól bevonható, hogy jelen vannak ezek az emberek. Fel lehet használni azt is, hogy Magyarországon sajnos nagyon rosszul állunk a szolidaritással. A szegény-, hajléktalan-, cigányellenesség amúgy is megvan. Ebből már sejthették, hogy mindegy, ki ül az utcán, ha sötétebb a bőre, és higiéniai szempontból kifogásolható (mert ugyan hol tisztálkodna?), ha zavarja az utca emberét, mert meg kell kerülni vagy hangoskodik, akkor erre rá lehet játszani.

– Megéri?

– Még a szigorú menekültpolitika sem igazolná az emberiességi minimum feladását. Mindenki keresi a megoldás fogódzóit az Európai Unióban, de a német kancellár és a német elnök egyazon napon látogat el két különböző menekülttáborba, a francia miniszterelnök meg elmegy Calais-be, ami tekinthető egyfajta állásfoglalásnak. Nálunk ilyesmi fel sem merül. Ráadásul attól, hogy építünk egy hármas határzárat, nem fognak megváltozni a világban a geopolitikai viszonyok. Attól a menekülők még jönni fognak. A harmadik probléma a felsejlő kvótarendszer, hogy akik belépnek az unióba, azokat majd megpróbálják elosztani a tagországokban. Ezt a fejlettebb országok szorgalmazzák, amelyek ennek a menekülthullámnak a fő célpontjai, mint például Németország. Ők úgy ítélik meg, hogy ezt még elbírják, ha kialakul a munkamegosztás, miközben Orbán azt állítja, hogy a fogadókészségnek előbb-utóbb vége lesz, és akkor az első határországban, vagyis nálunk rekedhet mindenki.
Ezért még attól is mereven elzárkózik, hogy a ránk eső, szimbolikus számú menekültet befogadjuk.

– Visszaüthet ez a fajta politizálás?

– Legalábbis nagyban rontja a tárgyalási pozícióinkat. Ebből csak az derül ki, hogy a magyar kormány abban látja a politikai hasznot, ha a feszültséget élezi. Minden olyan lehetőséget lezár, ami közös európai megoldást tenne lehetővé. Egyszer azzal fenyegetőzik, hogy majd 200 ezer embert chartergépekkel visszatoloncolnak ide, máskor meg az a baja, hogy Németország túl engedékeny. Valójában az Orbán-rendszernek az az érdeke, hogy a bűnbakképzés lehetősége továbbra is fennálljon, a politikai kampányt tovább tudja görgetni, miközben azért az uniós forrásokat leszívja menekültügyben. Hozzá kell tenni, Orbán nem ügyetlen, eddig is minden ügyben úgy manőverezett, hogy néhány szövetségese azért legyen. Orbánnak fontos, hogy ne maradjon magára, bár így csak tovább mélyül az az ellentét, ami időről időre kiújul az EU-s magországok és a később csatlakozott közép-kelet európai országok között.

– De ha ezzel rossz pontokat szerzünk az unióban, akkor hol a haszon?

– Nyerni azzal tud a kormány, hogy újratöltötte a nemzeti szabadságharcos politikáját, és megint pellengérre tudta állítani Brüsszelt – meg aki még szembejön. Hogy három nap alatt sikerült összeveszni a német, a francia és az osztrák diplomáciával, az azért példátlan. De ez a műsor befelé szól, nem az uniónak, hanem a magyar társadalomnak játsszák.

– Befelé szól a műsor, mégis azt látom, hogy a milliárdokért épített kerítésen átjönnek a menekültek, és idebent sem tudunk velük mit kezdeni. Nem kérdőjelezi ez meg a kormány kompetenciáját?

– A politikai kockázat ebben az, hogy Orbán megnyitott egy olyan politikai sávot, ahol már nem a vele szövetséges Európai Néppárt, hanem a tőlük jobbra álló pártok szoktak közlekedni. Ez a fajta szigor, a kerítéstől a statáriális törvénykezésig szélsőséges politika. Ezek olyan lépések ráadásul, amelyek generálják a következő, még keményebb lépéseket. Most még csak a gumibot, a vízágyú válik a bevethető eszközök részévé a határon. A logikából következően fel kellett merülnie a tűzparancs kérdésének, egyelőre „csak” egy publicista véleményeként, de a kormányzati eszközök valóban egyre durvulnak. A probléma ettől nem fog megszűnni, viszont kialakult egy nyaktörő versengés. Azt gondolom, hogy Orbán azzal a szándékkal vette elő már a kerítésépítést is, hogy ráígérjen a Jobbikra. Kerítést a Jobbik csak követelhet, a kormány fizikailag meg is tudja valósítani, és ez óriási előny ebben a mesterségesen szított feszültségben. A dolog másik oldala viszont az, hogy amennyiben a kerítés nem akadályozza meg a menekülteket, újra a Jobbik tud erősíteni, azt tudja mondani, hogy a kormány csak beszél, és megpróbálhat „ráígérni”. A határ a csillagos ég…

– Kaphat így pofont a Fidesz?

– Igen, de sajnos közben a legnagyobb pofonokat az ország fogja kapni. Elképesztő önbizalom vagy elvakultság kell ahhoz, hogy a kormány azt gondolja, ő ezt a feszültséggeneráló eszközparkot mindig uralni lesz képes. Hajszálon múlhat, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, és hogy a tudatosan rosszul működtetett, menekültekkel kapcsolatos állami bürokrácia mikor omlik végleg össze.

– Egyelőre azért működik a kampány, hiszen a menekültügy mellett egy sor nagyon fontos dolog zajlik éppen a földosztástól a kémhálózat kiépítéséig, amik el sem érik az ingerküszöbünket.

– Ez az egész persze arról is szólna, hogy felismerjük, tulajdonképpen mindenhol ugyanez történik. A legfőbb politikai fegyvere ennek a kormánynak az, hogy a társadalmi csoportokon belüli, akár a legrosszabb helyzetben lévők közötti törésvonalak mentén kelt ellentéteket. Feldolgozhatatlan mennyiségű ügy van napirenden, és amikor ingerküszöbről beszélünk, akkor inkább talán arról van szó, hogy az emberek csak foltokat látnak a történésekből. A szilánkos politikai érzékelésben valakinek össze kellene kötnie a problémákat.

– Mégis, kinek? Az ellenzéknek?

– Jó ötlet. Az ellenzéki politizálás ott kezdődne, hogy ezeket a darabkákat összeilleszti, és megmutatja, hogy ugyanazon logika szerint történnek a dolgok a legkülönbözőbb területeken. A jelenlegi helyzetet tagadhatatlanul bonyolítja, hogy a magyar társadalom többsége elutasító a menekültekkel. Fontos lenne az aktív kiállás, a politikai jelenlét a kormányzati kampánnyal szemben, bár ennek – és ezt mindenki tudja – politikai kockázata van. Az egy másik kérdés, hogyan lehet ehhez a helyzethez viszonyulni: ha az ellenzék sok, számára amúgy talán fontos ügyben kockázatosnak látja a politikai kezdeményezést, a látszódást, akkor végül nem marad semmije.

– Most sincs túl sok a tarsolyukban.

– Ha az egész politikai placcot nézem, akkor az a kérdés, hogy egy demokratikus párt tud-e érdekes lenni a választók számára. Az előző ciklus nagy tanulsága, hogy a puszta Orbán-ellenesség nem elég. Ennél már több kell, mert felnőtt a Jobbik, amely ugyanúgy Orbán-ellenes, tehát van választási lehetőség ebben is, ráadásul a demokratikus ellenzékkel szemben a Jobbik, úgymond, „új erő”. Számomra ebben az egészben az a drámai, öt év alatt nem derült ki az ország számára, hogy mi mást kínálna neki a demokratikus ellenzék, ami nem a Fidesz, nem a Jobbik, de nem is a 2010 előtti időszak politikája.

– Valami újat? Nincsenek ehhez a jelenleg meglévő baloldali pártok túlságosan elhasználva?

– Ebben a mostani felállásban megoldás soha nem lesz. Egy lehatárolt politikai mezőben különálló politikai erődítményekből, földvárakból lövöldöznek egymásra is, néha valaki kitűzi az összefogás zászlaját, de hiányzik a bizalom és a tényleges párbeszéd a politikai tartalomról. Miközben elzárkózás van a pártos és a civil, a régi és az új miliők között is. Ha azonban ez a konstrukció nem kínál megoldást, akkor a felbontásán kellene gondolkodni.

– És milyen lehetőségek vannak? Érdemes lenne ebben a helyzetben, mondjuk, egy előválasztással próbálkozni?

– Lehet, de ahhoz is előbb meg kellene állapodni egyrészt három-négy közös politikai programpontban, ami kijelöli, hogy hol húzódnak a demokratikus oldal határai, majd a színen maradó felek, tulajdonképpen szövetségre lépnek már azzal, hogy megállapodnak az előválasztás szabályairól. Az egész arról is szólna, hogy az ellenzék – a jelenlegi vagy a netán leendő csoportok – tud-e olyan benyomást kelteni, hogy jó hozzájuk tartozni, még akkor is, ha egyelőre kisebbségben vannak. Amíg az ellenzéki közszereplők látványosan és okkal rosszul érzik magukat a saját politikai közösségeikben, addig aligha akarnak majd mások csatlakozni ezekhez a közösségekhez.

– Miközben a minap a Jobbik Tapolcán mindenkit megvert az időközi választáson. Ez azért jelent valamit, nem?

– Tapolca nem az egész ország, de figyelmeztető jel. A Jobbik erősebb ma, mint az előző ciklus hasonló időszakában, ugyanakkor azt nem lehet mondani, hogy mint a kés a vajban, úgy mennének előre. A kormány helyzeti előnyben van velük szemben, mert képes cselekedni, de mivel ugyanazon a politikai mezőn játszanak, ide-oda vihetnek szavazókat egymástól. De a Jobbik meccsben van, méghozzá azért, mert 2006 óta nagyon tudatos politikát folytat. Az előző ciklus közepén még egyértelmű volt, hogy ha lesz a Fidesznek kihívója, akkor az a baloldali–liberális oldalról fog jönni. Ma a Jobbik van közelebb ehhez a szerephez. Lehet azt mondani, hogy ha összeadjuk a demokratikus ellenzéket, akkor az erősebb, mint a Jobbik, csakhogy az összeadás létjogosultsága és értelme egyelőre kérdés. És arról még akkor szó sincs, hogy a Fideszt beérték volna.

– Miközben a társadalom egyre kiábrándultabb. Egy ideig még legalább kimentünk az utcára tüntetni a NAV vagy éppen a felsőoktatás szétzilálása ellen. Mára ez a fajta tiltakozás is kezd eltűnni. Mi az oka ennek?

– Ehhez nagyban hozzájárul az ügyek megemészthetetlen mennyisége is. Kisebb- nagyobb tüntetések valójában gyakran vannak, de ezek nem egyesülnek és nem adódnak össze, így csak korlátozott számú embert érnek el. Jelen van a félelem is, sokan joggal féltik az állásukat, vagy a családtagjaik állását. Mások azt gondolják – lásd a köz- vagy felsőoktatási tárgyalásokat –, hogy ha kompromisszumot kötnek, akkor nem tapossák le őket, esetleg kijárhatnak maguknak valami apró előnyt – ami adott esetben akár csak annyi, hogy fenn lehet maradni. Szerintem Orbánék a kezdetektől tudatosan építenek arra, hogy kezdetleges a részvételi és tiltakozási kultúra, és e nélkül egy csomó mindent le lehet nyomni a társadalom torkán jelentősebb fennakadás nélkül.

– A netadó mégis kicsapta a biztosítékot.

– Ehhez több dolog együttállása kellett. Tavaly a három, egymás utáni választás alakulása volt a felhajtó ereje a tiltakozásoknak. És bár ennek sokan nem fognak örülni, de azt gondolom, hogy a tüntetések legalább annyira szóltak az ellenzéknek, mint a Fidesznek. Megvoltak a választások, és sokan gondolták, hogy ha ennyit várhatunk az ellenzéki pártoktól, akkor inkább tüntessük, csináljuk mi magunk. Közrejátszott persze az is, hogy a kormányzat összeveszett az RTL-lel és Simicskával, ami végső soron azt eredményezte, hogy a kormánykritikus hírek szélesebb körhöz kezdtek eljutni. Ebben a légkörben a netadó betalált. A gond az, hogy a tüntetésszervezői közeg eközben leképezte kicsiben és felgyorsított módon azokat a problémákat, amik a pártos ellenzéknél tapasztalhatók. A személyi ellentétek mellett valódi stratégiai vitákon is múlt, hogy nem jött létre új politikai platform.

– Így a kormánynak nem is nagyon kellett foglalkoznia a dologgal, szinte tudomást sem vettek ezekről a tüntetésekről.

– Azért ez nem volt könnyű időszak Orbánnak, de a kezére játszott, hogy az ellenzéki oldal egy amolyan önmagát szeletelő szalámi. Orbán még ki sem dolgozza egészen az ellentámadás tervét, mire a szerveződő ellenzék, legyen az bármilyen, pártos vagy civil, már darabjaira is hullik. Bár az erős, hatásos kezdeményezések megingatják a kormány helyzetét, de képes kifárasztani és megosztani a magától is osztódásra hajlamos ellenfeleket.

– De ha így fordulunk rá 2018-ra…

– …akkor Orbán gyengülő támogatottság mellett is hatalmon marad.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!