– Tíz év magyarországi élet és másfél év fenyegetettség után pár hónapja költözött el Magyarországról. Mi volt az utolsó csepp, amiért úgy érezte, nem maradhat tovább?

– Amikor végleg szembesültem azzal, hogy a hatósági szervek nem fognak semmit tenni az ügyemben. Senkit nem vonnak felelősségre, amiért halálosan megfenyegetett, amiért vérdíjat tűzött ki a fejemre, amiért követett, és megvédeni sem fognak az esetleges támadásoktól.
Addigra több hullámban körülbelül 300 fenyegetést kaptam, ebből úgy ötven volt halálos, de jóval több volt kifejezetten durva, félelemkeltő. Ezek egyenesen hozzám vagy cikkek alá kommentelve, illetve a munkahelyemre érkeztek.
Többször tettem feljelentést a rendőrségen pontosan dokumentálva, hogy milyen üzeneteket kaptam, illetve, hogy minden adatomat nyilvánossá tették a Deres tévén és a Kurucinfón, ami miatt nem érzem magamat biztonságban. Az egyetlen lényegi dolog, ami az örsön történt, hogy a fülem hallatára lebuziztak egymás között a rendőrök. Számos eljárási hibát elkövettek, ami fakadhat hozzá nem értésből, például, hogy az ügyemet rágalmazási esetként a bíróságnak továbbították. Erről hónapokkal később értesültem, mert a régi címemre postázták az idézést, ahonnan el kellett menekülnöm, az ügyvédemet pedig meg sem próbálták értesíteni. De az eljárási hibáknál is súlyosabb kérdés a hozzáállás, amelynek lényege, hogy egy meleget nem illetnek meg ugyanolyan jogok, mint más embert. Ez egyértelműen kiderült abban az esetben is, amelyben a bíróság Orosz Mihály Zoltán iránti feljelentésemet elutasította.
A polgármester durva fenyegetéseket fogalmazott meg abban az esetben, ha tovább „provokálunk”, miközben hangsúlyozta az én szexuális orientációmat és az ügyvédem vélt szexuális orientációját. A bíróság szerint nem hagytunk fel aktivista tevékenységükkel a fenyegetés óta, így az nem lehetett olyan súlyos. Magyarul, érvényben maradhat egy olyan nyilvánosan kifejtett fenyegetés, hogy „pofán simogatnak”, ha kifejezzük a véleményünket.

– Mi ez a vélemény?

– Ha simán lebuzizhatnak, lezsidózhatnak, lecigányozhatnak itt bárkit, akkor én is kifejezhetem róluk a véleményemet, mondjuk úgy, hogy faszt rajzolok a nagymagyarországos logójukra a motor helyett.
Ez nem lehet nemzeti jelkép megsértése, ami miatt támadások értek, hiszen a nagy-Magyarország-térkép nem nemzeti jelkép, pláne nem egy motorral a közepén. És az „adj gázt!” jelmondat mennyivel korrektebb, mint az általam kiírt: „adj faszt”? Egy olyan csoportra akartam felhívni a figyelmet, akik meg akarják mondani másoknak, hogy van-e helyük az ő Magyarországukon. És ugyanez a helyzet a papsággal is. Még a liberális egyháziak is arról beszélnek, hogy eltévedt bárányok vagyunk, akiket el kell fogadni. Engem ne fogadjanak el! Én egyenlő vagyok velük!

– Mit vesztett azzal, hogy felöltötte azt a ruhát és felemelte azt a táblát két éve?

– A mai napig nem bánom, hogy megtettem, de tényleg elég sokat vesztettem. Elsősorban a nyugalmamat, hónapokon át rejtőzködnöm kellett és mindig körülnézni, bármerre jártam. Az első pár hétben még a külsőmet is meg kellett változtatnom. És elköltöznöm az otthonomból: szörnyű érzés, amikor látod az erkélyed fotóját a neten, amikor a kaput nyitva téged leső szélsőségesekkel találod magadat szemben. 7-8 szálláshelyen is megfordultam azokban a hónapokban.
És nem rögtön, de elvesztettem az állásomat is. Először kényszerszabadságra küldtek, ami elsőre úgy tűnt, engem véd, de valójában magukat óvták. Hiszen nem tanúskodtak az ügyemben, holott volt olyan eset, amikor ki kellett hívniuk a rendőröket a recepción őrjöngő nácik miatt – ennek egyébként nyoma kellene, hogy legyen a rendőrségen, de nem adták ki nekem az intézkedő járőr nevét, az eljárásban pedig nem használták fel a tényt. Később arra hivatkozásul küldtek el a munkahelyemről, hogy rendszeresen pár percet késtem reggel (a fenyegetések miatt nagyon óvatosan közlekedtem), pedig a munkaköröm miatt ez sosem okozott senkinek sem konkrét kellemetlenséget és bőven túlóráztam is.

– Külföldi oldalakon is megjelent az ön története. Ennyire egyedülálló lenne Európában?

– Azt nem tudom, hogy kapnak-e melegek hasonló fenyegetéseket, de az szinte kizárt, hogy máshol a rendőrség ezeket ilyen szinten figyelmen kívül hagyja. Ezért is indítottam el a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) segítségével egy strasbourgi pert, ezért perelem be a magyar államot és hatóságokat, hogy nem érvényesíthettem a törvény előtti egyenlőségemet. Ez az ügy sok dologról árulkodik egyszerre, egyfajta bizonyítványt állít ki Magyarországról, ezért is kaphatta fel a sajtó, miután Bécsben, a Zöld Párt meghívására elmeséltem a történetemet.
A történetem a bizonyság arra, hogyan erősödnek meg a szélsőjobboldali csoportok ellenállás hiányában, hogy mit okoz az a kormánykommunikáció, amit tavaly Orbán Viktor megfogalmazott: amíg láthatatlanok vagyunk, addig elviselnek minket. A magyar LMBTQI közösség széttartását (sokan a közösségen belül is ellenem fordultak), a jogegyenlőség érvényesíthetetlenségét és legfőképpen azt mutatja, hogy nem áll a törvény a személyes ízlés, vélemény fölött – így „múlhatott ki” az ügyem bizonyíthatóság hiányában. Szimbolikus dolog, hogy én ugyanazon a kapitányságon tettem meg a bejelentéseimet, amely előtt egy náci férfi az LMBTQI közösséget gyalázó-fenyegető videofelvételt készített.

– Az öndefiníciójában a meleg és művész jelzők mellett az is szerepel: hogy provokátor. Nem kell a megnyilvánulásokat a közeghez idomítani? Nem lehet kontraproduktív egy nagy ütés?

– De kell, ugyanakkor itt ma már nem lehet finomkodni. Nem lehet nyakkendőben vonulni a Pride-on, azt mutatva, hogy könyörgünk, fogadjatok el, mert olyanok vagyunk, mint ti. Orbán szerint együtt tudunk élni, szerintem nem. Így nem. Nem lehet megelégedni azzal, hogy nincs rózsaszín háromszög a nyakunkon. A magyar közösség nagy része nagyon passzív, megélik a kisebbségi komplexusukat, kéregetnek, besimulnak – így rögzítik a társadalmon belüli helyzetüket.

– Ön szerint mi történne, ha most szombaton nem raknák ki a kordonokat?

– Akkor végre kiderülhetne, hogy ez nem a nácik országa. Én nagyon szeretném, hogy ne rakják ki őket, ne zárjanak se be, se ki minket és másokat. Én nem félek, bármi is történt velem, egy percig sem féltem. Mert a félelem maga a vesztés. 

 

Andrea Giuliano
34 éves melegjogi aktivista, fotóművész és fotóriporter.
Jelenleg szülőföldjén, Olaszországban él, de folyamatosan járja a világot. 2015-ben a barátaival egy migránsokat segítő akciócsoportot alapítottak, és újabb missziókat tervez.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!