Az Alkotmánybíróság „megszállása”, a főügyész tétlensége a korrupciógyanús esetekben, a közérdekű adatok megismerésének ellehetetlenítése. Egy sor intő jel. És mindezek ellenére ma mégis úgy tekintünk az igazságszolgáltatásra, mint a jogállam utolsó bástyájára. A kérdés: van-e alapja az optimizmusnak?
„A jogállamnak már régen vége van, és ha ez nem is az utolsó szög a koporsójában, amolyan hivatalos halotti bizonyítvány” – mondta két évvel ezelőtt Fleck Zoltán jogszociológus. Az ELTE tanszékvezetője akkor a közigazgatási bíróságok tervezett felállítása ügyében beszélt erről. Az új bírói testület vette volna át az állam számára fontos és érzékeny ügyeket, mint az adók, közérdekű adatok megismerhetősége, a közhatalom kérdése és általában az állam, illetve az állampolgár viszonyát érintő kérdések. Ebből akkor nem lett semmi: tudniillik a Fidesz egy időre elvesztette kétharmados többségét, és nem tudta keresztülvinni a tervet.
„Most új helyzet van. Nehéz szavakat találni arra, hogy gyengülhet tovább, ami megszűnt” – mondja két héttel a választások és az újabb fideszes kétharmad után a jogszociológus, aki szerint most egy látványos és egy kevésbé látványos fejezet kezdődik a jogállam leépítésében. Előbbi az lesz, ha a kormány ragaszkodik a korábbi elképzeléséhez, a bírósági rendszer átalakításához, a már említett közigazgatási bíróság felállításához. Utóbbi pedig az egész rendszer eróziójának folytatása: a bírák megfélemlítése, az állampolgár ráébresztése arra, hogy a jog nem érte van, és a bíróságok nem védik meg a hatalommal szemben.
Begyűrés és ellenállás
Amikor a Fidesz által kinevezett Handó Tündét, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökét egyik beosztottja, Vasvári Csaba beperelte, mert – bár mindkétszer első helyen végzett egy pályázaton – Handó mégsem volt hajlandó kinevezni őt az ítélőtáblára, többen felkapták a fejüket. Amikor pedig a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság március végén kimondta, hogy az OBH elnöke visszaélt a hatalmával, voltak, akik úgy vélték: az igazságszolgáltatás lehet az a sarokkő, amely képes megálljt parancsolni a hatalom féktelen nyomulásának.
„Az illiberális hatalom, hogy nevezzük úgy, ahogy magát nevezi, szisztematikusan begyűri az igazságszolgáltatási rendszert maga alá. De az ilyen rendszerek is törvényszerűen kitermelik a maguk ellenállását” – fogalmaz Fleck Zoltán. A Vasvári Csaba-féle esetek – állítja – a bírói hatalom természetéből táplálkoznak. A bírói szakma 200 éve az autonómiára épül, ez európai hagyomány. És néhány fontos döntés erejéig még ott is és akkor is így működik, ahol és amikor korlátozott a demokrácia. „Ha van egy-egy bátor és független ítélet, attól a rendszer még nem omlik össze.” A legnagyobb veszély a totális diktatúrában is az, ha a bíró nem a jogszabályt alkalmazza, hanem az elvárt értékrendszert, ami a jogszabály mögött van – mondja. – A 19. század végén elfogadott német polgári és büntető törvénykönyvhöz például hozzá sem nyúltak a náci Németországban. Csak annyi történt, hogy a bíró a Führer vélt vagy valós elvárása szerint értelmezte az adott jogszabályt. „Mondok egy példát. Tulajdona csak élő embernek lehet, ez a mai napig a polgári törvénykönyv egyik sarkalatos tétele. Ezért zsidó vagyonokat úgy vettek el, hogy – a Führer iránymutatása szerint – a zsidó állampolgárok nem voltak élő személyek. Vagyis összerakták a jogszabály betűjét és a kor szellemét. Feladata a bírónak értelmezni a politikát? Aligha. Értelmezze a bíró a NER szellemét vagy az alaptörvény sugallatát? Na, az lenne a katasztrófa.”
Mindig lesz 200 „olyan” bíró
A jogász szerint a hatalomnak legtöbbször még kapóra is jönnek ezek a „független” intézmények, hiszen rájuk lehet mutatni: íme, van Alkotmánybíróságunk, független bíráink, választási bizottságunk, ez egy demokratikus rendszer, mit akartok?! Abból a videóból pedig, amit éppen Orbán Viktor tett fel az internetre, és amelyben egyetlen mondattal helyre teszi az Nemzeti Választási Bizottság elnökét, Patyi Andrást (Orbán a kampányban úgy fogalmazott: Tóni, rosszul tudjuk, hogy a Patyi bírságolt meg engem? Mire az NVB elnöke azzal felelt: Nagyon sajnálom, miniszterelnök úr), látható, miféle függetlenségről is beszélünk – állítja. „A bíróság az államhatalom eszköze, de lényeges, hogy az állampolgár tudja, alkalomadtán őt is képviseli a hatalommal szemben. Az Alkotmánybíróság összetétele vagy a közigazgatási bíróságok felállítása viszont azt üzeni, hogy a polgárok egymással kapcsolatos ügyeit majd a független, pártatlan bíróságok intézik, de a közhatalom kérdéseiben azok a bírák döntenek majd, akiket mi nevezünk ki, akik hozzánk lojálisak. És mindig lesz kétszáz ilyen bíró, efelől ne legyenek kétségeink” – teszi hozzá.
Joggal merül fel a kérdés: ha a bírák az esetek egy részében képesek megőrizni autonómiájukat, miért nem teszik ezt meg minden esetben? És miért nem állnak ki, ha veszélyben érzik ezt a függetlenséget?
Szepesházi Péter bíró szerint ez a bírósági rendszer lényegéből fakad. „Ahogy a fiatal jogász belép a bíróságra fogalmazóként, elkezdődik egy negatív szocializáció. Rájön, hogy az előmenetele nem a tehetségén vagy a szakmai érdemein múlik, vagyis azon, hogyan tudja alkalmazni a jogszabályokat, hanem azon, mennyire képes megfelelni a főnökei változó elvárásainak. „Kívülről a bíróság független intézménynek tűnik, de azzal senki nem foglalkozik, hogy a bíró a szervezeten belül hogyan van kitéve bizonyos hatásoknak, hogyan csatornáz be a munkahelyére külső hatalmi vagy gazdasági érdekeket a politika. Mi persze elvben azt csinálunk, amit akarunk, de a belső hierarchiát be kell tartanunk” – mondja.
Szepesházi egyike azon kevés bírónak, aki hajlandó nyilvánosan véleményt formálni a bíróságok munkájáról. Emiatt többször figyelmeztették közvetve vagy közvetlenül, és indult ellene eljárás. „Amíg a bírói értékelési rendszer ennyire szubjektív, addig nem is kell, hogy a konkrét ügyekbe fentről beleszóljanak. Elég, ha előtted van az értékelésednek az a rubrikája, amelyikben a lényeglátást pontozzák. Ha egy ügyben te mást láttál lényegnek, mint a főnökeid, illetve a felsőbb bíróság, ez akár állásvesztéssel is járhat. Egzisztenciális kérdés lehet, hogy meglásd, mi lehet a lényeg a főnököd szerint.” A Budai Központi Kerületi Bíróság bírája szerint kollégái sokszor a megúszásra játszanak, ami egyfelől érthető, hiszen főleg a fővárosban és a nagyobb városokban rendkívül túlterheltek. A bírósági vezetőket pedig nem a minőség érdekli, hanem „hogy miért csak hat ügyet zártál le eddig, és miért nem nyolcat? A megfelelő oktatás hiányában, a hierarchikus szervezetből adódóan a bírói karban viszonylag ritka, hogy valaki fogja magát, és összevessen egy magyar jogszabályt vagy jogegységi határozatot az európai vagy akár a nemzetközi emberi jogokkal” – teszi hozzá.
A bíró, ha észleli, hogy bele akarnak szólni a munkájába, három dolgot tehet – mondja Szepesházi Péter. – Aláveti magát a nyomásnak, és megteszi, amit várnak tőle. Ha tökösebb, lassíthatja az ügymenetet, hivatkozhat elfogultságra, vagy akár hozhat az elvárttól eltérő határozatot. Vagy magára zárhatja a tárgyalóterem ajtaját, és elbújhat a jogszabály betűje mögé. „De lényegileg és összhatásában nem szállhat szembe sikeresen a hatalommal. Ha a hatalom valakit sújtani akar, azt egy bíró ideig-óráig képes csak megakadályozni. De hogy fél év múlva ne tehessék vele ugyanezt, azt már nem.”
Büfében suttognak
A jogszociológus szerint nemcsak egzisztenciális, hanem kulturális kérdés is a bírói függetlenség. Fleck Zoltán példaként Franciaországot vagy Olaszországot hozza fel, ahol a bíróságokon erős szakszervezetek működnek. „Ezek egy pillanat alatt utcán vannak, ha a jogalkotó csak tervez olyasmit, ami a függetlenségüket sérti – mondja. – De nem is szokták ezt megkockáztatni” – teszi hozzá. A magyar bírói kar viszont szétaprózott. Még egy budapesti bíró sem tudja megszervezni, hogy száz budapesti bíró kimenjen az utcára tüntetni. „A bírákat 1990 után megfosztották a szólás szabadságától. A politika szándéka szerint azért, hogy ne lehessen őket befolyásolni, de ezzel elvették tőlük az érvelés lehetőségét a saját ügyeikben. Ha viszont megfosztjuk a szólásszabadságától, hogyan tudná megszervezni magát?”
A bírói hatalom a jogállamiság legérzékenyebb része. Nem véletlen, hogy a demokratikusan működő országokban csak széles politikai konszenzussal nyúlnak hozzá a működéséhez, és folyamatosan, szigorúan ellenőrzik az európai intézmények. C s a k h o g y ezek az ellenőrző mechanizmusok nem képesek érzékelni a rendszeren belüli anomáliákat. „Amíg az ellenőrző intézményeket csak a Legfőbb Ügyészségtől kapott számok érdeklik, és nem hallgatják meg a szervezet alacsonyabb szintjén álló bírákat, ügyészeket, bírósági dolgozókat, nem készítenek esettanulmányokat, addig kívülről, úgy tűnhet, hogy minden a legnagyobb rendben van.”
Magyarországon általában akkor történtek nagy és progresszív változások, amikor erre valamiféle külső erő rákényszerített minket – mondja Fleck. – Ilyen volt a szabadságharc után ránk oktrojált alkotmány, ami megágyazott a kiegyezésnek, és ilyen volt az Európai Unió is a csatlakozási tárgyalások idején. Csakhogy az uniónak arra már nincs megfelelő mechanizmusa, hogy megakadályozza a magyarországihoz hasonló folyamatokat egy tagállamban.
A kormány szolgálatában? 2011-ben, még az új alaptörvény hatályba lépése előtt az Országgyűlés a „régi” alkotmány módosításával 15 fősre bővítette az Alkotmánybíróságot. Az előterjesztők indoklása szerint erre azért volt szükség, hogy a testület ledolgozhassa az ügyhátralékát, az új ügyekben pedig „megfelelő, ésszerű határidőben hozza meg a döntéseit”. Ehhez képest a nagyrészt a fideszes parlamenti többség által javasolt és választott testület egy sor olyan törvényről halasztotta el a döntést a választások előtt, amelyek erősen alkotmányellenesnek tűntek, és alapvetően befolyásolták a közéletet. Ezek közé tartozik a lex-CEU (a Soros György által alapított Central European University ellehetetlenítését célzó felsőoktatási törvénymódosítás), a civil törvény (a külföldről is támogatott civil szervezeteket megbélyegző jogszabály) és a plakáttörvény (egy eredetileg kétharmadot igénylő jogszabály módosítása, amelyet a Fidesz beleszorított a településkép védelméről szóló feles törvénybe, pedig a képviselők többsége is tisztában volt ennek alkotmánysértő voltával). Ugyanakkor a 2016. októberi, egyébként érvénytelen kvótanépszavazás után a Fidesz alkotmánymódosítást nyújtott be, hogy az ország alkotmányos identitására hivatkozva alaptörvényi szintre emelje az uniós menekültkvóták elleni küzdelmet. A törvényjavaslat a parlamentben elbukott. Az Alkotmánybíróság viszont néhány nappal később hirtelen kettéválasztott egy korábbi beadványt, méghozzá oly módon, hogy kimondhassák: a magyar hatóságoknak joguk van beleszólni a brüsszeli kvótadöntésbe, mert az veszélyezteti a magyar szuverenitást.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
