Katonák, diplomaták, válságok

A mostani, célzott nyugati csapás a dúmai vegyifegyver-támadás következménye volt, mely körülbelül hetven áldozatot követelt – nagy számban civileket, főként asszonyokat és gyermekeket. 

Nem árt felidézni, hogy a szíriai polgárháború során már körülbelül 50 esetben vetettek be vegyi fegyvereket, nagyrészt az a szadista erők. A mostani csapás célja, mint Trump elnök bejelentette, épp az volt, hogy mindenkit elrettentsenek a vegyi fegyverek gyártásától, terjesztésétől és bevetésétől. Azt mondta, hogy készek addig folytatni a válaszcsapásokat, „amíg a szíriai rezsim fel nem hagy a tiltott vegyi anyagok bevetésével”. A sebészi pontosságú támadások (szaknyelven „surgical strike”) el is érték céljukat – de mit szólt hozzájuk Aszad szíriai elnök? 

Természetesen tiltakozik és tagad, viszont nem is az ő álláspontja a fontos, hanem Moszkváé, ahol Aszad „távirányítóját” tartják. Jó erősen, vaskézzel. 

Nos, Moszkva hajmeresztő rémmesével válaszolt: Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt állította pénteken, hogy a dúmai vegyifegyver-támadást „külföldi ügynökök” rendezték meg, és a briteket vádolta meg, akikkel Szergej Szkripal volt orosz kettős ügynök megmérgezése miatt is mélypontra jutott a viszony. Mi több, a támadások után Oroszország washingtoni nagykövete, Anatolij Antonov a Facebookon publikált egy közleményt, amiben azt írta, következményei lesznek a nyugati csapásoknak, és a felelősség ezért Washingtont, Londont és Párizst terheli. A diplomáciai helyzet tehát eléggé riasztó, de szerencsére nem tört ki fegyveres konfliktus a nagyhatalmak között. 

Mégpedig azért, mert ezt egyikük sem akarta. A diplomácián túli, reális világban az orosz védelmi minisztérium a háttérben megbeszéléseket folytatott az amerikai vezérkarral, hogy mindenképpen elkerüljék a lehetséges orosz veszteségeket. Sőt Joseph Dunford vezérkari főnök a csapások után bejelentette, úgy jelölték ki a célpontokat, hogy csökkentsék annak a kockázatát, hogy Szíriában állomásozó orosz erők is érintve legyenek. 

A hidegháború kezdete óta nemegyszer feszültek egymásnak az atomhatalmak – a történelmi példák viszont arra tanítanak, hogy ahol a katonai vezérkarok nem kívánták, ott nem is eszkalálódott a helyzet. Sőt tulajdonképpen egyszer sem jutottunk el a harmadik világháborúig, ám annak szélére nagyon sokszor.

Az első veszélyes konfliktus a koreai háború volt. Az északi csapatok, kihasználva a meglepetés erejét, majdnem teljesen elfoglalták a félszigetet, csak a puszani hídfő maradt déli (és főleg amerikai) kézen, de a Naktong-folyó hídjainak felrobbantásával meg tudták állítani a támadókat, míg MacArthur tábornok vezetésével megérkezett az erősítés – mely azonban nem Puszangnál szállt partra, hanem messze az északiak hátában, Incshonnál, és 11 napon belül elfoglalta Szöult. Az északiakat visszaszorították a Jalu-folyó vonaláig, már biztosnak tűnt a győzelem, mikor hirtelen nagyhatalmivá vált a játszma: Kína beavatkozott. Először csak 450 ezer, végül összesen hárommillió kínai katona vett részt a harcokban. Mi több, a Szovjetunió sem maradt távol, azonban ők légi támogatást küldtek: a MiG–15-ösöket vezető orosz pilótáknak szigorúan civilben kellett harcolniuk és fogságba esésük esetén megtiltották nekik azt is, hogy oroszul szólaljanak meg. Ezzel együtt a Jalu-folyó fölött zajlottak a történelem első olyan légicsatái, amelyeket sugárhajtású vadászgépek vívtak és két, egymással szemben álló nagyhatalom pilótái vezették őket. 

A koreai háború hatalmas emberveszteségeiből (mintegy két és fél millió áldozat) azonban tanult mindenki, és kölcsönösen konfliktuskerülő konfliktuskeresés kezdődött, bármilyen abszurd is ez a fogalom. 

A karibi (kubai) rakétaválságnak már egy halálos áldozata sem volt, és inkább döntött benne a diplomácia, mint az elvek – Vietnamban ugyanakkor sok halottat követelt mindkét oldalon az egyik fél által sem kellőképpen átgondolt politika. Messze nem tekinthető ugyanis katonai kérdésnek az, hogy diplomáciai döntések megerősítésére próbálták a hadműveleteket felhasználni. Vietnamba elvben nem küldött haderőt sem a Szovjetunió, sem Kína, csak szakértőket, kiképzőtiszteket, fegyvereket és anyagi támogatást – az Egyesült Államok annál inkább jelen volt nyíltan is a térségben katonai szempontból, ezt bizonyítja hihetetlenül magas embervesztesége is, hiszen 58 200 amerikai katona halt meg ebben a konfliktusban – 543 400-ból. (A szovjet és kínai veszteségekről nincs pontos adat.) Itt is azt láthatjuk, hogy ha a diplomácia irányítja a katonai műveleteket és a szemben álló felek nem kommunikálnak egymással, hatalmasra nő az áldozatok száma. 

Az időrendben következő incidens ugyan méreteiben össze sem hasonlítható a korábbiakkal, ám volt egy pikáns mozzanata: ugyanis a valamikori elválaszthatatlan szövetségesek, a Szovjetunió és Kína csaptak össze Usszuri egyik szigetéért, melynek területe mintegy harmada a Margitszigetének. A Damanszkij-sziget végül kínai kézre került, most Zhenbao (Ritka Kincs) a neve, viszont ott és akkor valóban csak a vakszerencse mentette meg a világot egy nukleáris konfliktustól. 1968 augusztusában Hszincsiang és Kazahsztán határán súlyos fegyveres incidens volt, két héttel később a Pravda vezércikkében első ízben tett említést egy Kína elleni megelőző atomcsapásról. Matvej Zaharov szovjet védelmi miniszter később megerősítette, hogy ennek lehetősége fennáll, és a parancsnokság foglalkozik a fejlemények olyan változataival, amikor „a kínai atomközpontra, Lop Norra mért villámszerű csapás lesz az egyetlen kiút a kialakított helyzetből”. Ez adta az 1969. március 15-én kezdődő harcok hátterét, végső soron azonban Moszkva fel kellett adja a szigetet, ám a szovjet kormány hivatalos jegyzékben figyelmeztetett: ha „sárba tiporják a Szovjetunió törvényes jogait, ha további próbálkozások történnek szovjet területek sérthetetlenségének megsértésére”, akkor „megsemmisítő válaszcsapás” következik. Ennek kapcsán hangzott el Mao elvtárs érdekes eszmefuttatása, mely szerint egy atomháború valószínűleg teljesen elpusztítaná a ritkán lakott, hatalmas területű Szovjetunió lakosságát, ám Kínában még így is életben maradna pár ezer ember – annyi mindenképpen, amennyi elég a kommunista társadalom felépítéséhez, tehát nincs mitől tartani, elvtársak.

A konfliktust Alekszej Koszigin és Csou En-laj 1969. szeptember 11-i tárgyalásai simították el, ha nem is teljesen: végül csak Mihail Gorbacsov vonta vissza a kis sziget iránt támasztott területi igényt. 

Mi a tanulság tehát a nagyhatalmi konfliktusok, válságok történetéből? Az, hogy ott, ahol a szemben álló és valódi erővel rendelkező felek kommunikálnak egymással, és összehangolják a katonai lépéseket a diplomáciaiakkal, nem eszkalálódik a helyzet – mindig ott lesz háború, ott követelnek az összecsapások nagyszámú áldozatot, ahol sem koordináció, sem kommunikáció nincs. 

Magyarul: tessenek megbeszélni mindent, akkor nem lesz baj. Reméljük, Szíriában is ezt az utat követik az érdekelt felek. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!